Ha valaha is vágytál arra, hogy „megérintsd” a középkor legmeghatározóbb szentjének közelségét, most volt erre lehetőség, hiszen február 22. és március 22. között csak egy „üvegfal” választhatott el téged és a Szent ereklyéit.
Zarándokként ott állni a golyóálló üvegfal előtt, alig pár centire Szent Ferenc földi maradványaitól... leírhatatlan érzés. Ahogy néztem a törékeny csontokat, hirtelen megszűnt a 800 évnyi távolság. Nem egy távoli, festményeken látható szentet láttam, hanem egy embert, aki tényleg hús-vér valóságában élte meg az evangéliumot.
Titkos rejtekhelytől a golyóálló üvegig
Ferenc halála után a testét évszázadokon át titkos helyen őrizték, félve a sírrablóktól és az ereklyevadászoktól.
Csak 1818-ban, VII. Piusz pápa engedélyével tárták fel a sziklába vájt sírt. Azóta Ferenc egy súlyos kőszarkofágban pihent az altemplom csendjében – egészen mostanáig.
A jubileum alkalmából a szerzetesek úgy döntöttek: láthatóvá teszik a láthatatlant. A szent maradványait egy üvegvitrinbe helyezték át a San Francesco-bazilika szívében.
A cél?
Nem a szenzációhajhászás, hanem a „közvetlen, érzéki élmény”. Hogy ne csak egy nevet lássunk a történelemkönyvben, hanem egy hús-vér embert, aki mindent odaadott Krisztusért.
Félmillió ember nem tévedhet
A számok döbbenetesek: közel 400 000 zarándok regisztrált a világ minden tájáról, hogy elmondhasson egy imát a vitrin előtt.
Olaszország védőszentje ma is ugyanúgy vonzza az embereket, mint amikor mezítláb járta Umbria dombjait.
A bazilika falain pedig Giotto világhírű freskói hirdetik Ferenc életét, a látogatók pedig érezhetik azt a különleges atmoszférát, amit csak ez a város tud nyújtani.
Ami a leginkább szíven ütött ezt megélve:
Ott, abban a csendben értettem meg, hogy Ferenc nem a „szuperhős” mivolta miatt nagy. Hanem azért a hihetetlen alázatért, ami még a földi maradványaiból is áradt.
Azt éreztem, mintha ő maga suttogná:
„Ne rám nézz, hanem Arra, akit én követtem.”
Miközben a tömeg hömpölygött, én egy pillanatra egyedül maradtam vele. Ott, Assisi szívében rájöttem, hogy a relikviák nem a halálról szólnak, hanem az élet győzelméről.
Arról, hogy a szeretetnek valóban nincs lejárati ideje. Úgy jöttem ki a bazilikából, hogy a lábam a földön járt, de a szívem valahol egészen máshol tartott.
Két szent, egy város: A generációk találkozása
Assisi most duplán is a „hitek fővárosa”. Miközben a bazilikában Szent Ferenc előtt tisztelegnek a tömegek, pár utcával arrébb, a Santa Maria Maggiore templomban egy másik különleges fiatal várja a zarándokokat: Szent Carlo Acutis.
A tavaly szentté avatott „internet szentje” és a „szegények atyja” között 800 év a különbség, de az üzenetük ugyanaz: a szentség nem a múlté, hanem a mának szól.
Akár egy középkori szerzetesruhában, akár egy Nike kapucnis pulcsiban jársz – Istennek terve van veled.
Ott, a két sír között mozogva éreztem meg a lényeget: Szent Ferenc maradványai a golyóálló üveg alatt emlékeztetnek, hogy honnan jöttünk, Carlo pedig ott, a modern üvegkoporsójában megmutatja, hová tartunk.
Assisi üzenete
Assisi üzenete ma nekünk, zarándokoknak ez: a szentség nem azt jelenti, hogy múzeumi tárggyá válsz, hanem azt, hogy mered odaadni magad teljesen abban a korban, amibe születtél.
Ferencnek a kőfalak és a természet jutott, Carlonak a kódok és a weboldalak. Neked pedig az a mai nap, amiben éppen vagy.
A csend, ami többet mond a szavaknál
Amikor kiléptem a bazilikából Assisi utcáira, egy furcsa felismerés ütött szíven. Nem azért mentem oda, hogy kipipáljak egy pontot a bakancslistámon. Azért mentem, hogy találkozzak valakivel, aki tudta a titkot.
Szent Ferenc és Carlo Acutis – a középkori koldus és a modern zseni – ugyanazt suttogják nekünk az üvegfalak mögül: Az életed nem a rólad készült fotóktól, a sikereidtől vagy a felhalmozott dolgaidtól lesz maradandó.
Ferenc 800 éve porladó csontjai és Carlo érintetlennek tűnő alakja ugyanarról tanúskodik: csak az marad meg belőlünk, amit odaadtunk másoknak.
Az ereklyék nem a múltról szólnak. Azért vannak ott, hogy emlékeztessenek: a mi testünk is lehetne „ereklye”, ha mernénk úgy szeretni, ahogy ők.
Assisiből nem egy hűtőmágnest hoztam haza, hanem egy kérdést, ami azóta is visszhangzik bennem:
Ha ma kellene megállnom az Örökkévalóság kapujában, mi maradna utánam?
A jubileum egyszer véget ér, az üvegvitrineket visszazárják, a tömeg hazaszéled. De a hívás marad: Kezdj el élni! Ne holnap, ne a következő jubileumkor. Most.