XIV. Leó pápa találkozott a Nevelés Jubileumán résztvevő nevelőkkel, akik a világ minden pontjáról érkeztek Rómába, s a nevelés minden szintjén tevékenykednek az általános iskolától az egyetemekig.
Az alábbiakban közöljük a Szentatya teljes beszédét, melyben megosztotta személyes tapasztalatát tanári tevékenységével kapcsolatban.
Kedves testvéreim, jó napot és Isten hozott Benneteket!
Nagyon örülök, hogy találkozhatok veletek, a világ minden tájáról érkezett oktatókkal, akik minden szinten munkálkodtok az általános iskolától az egyetemig.
Mint tudjuk, az Egyház Anya és Mester (vö. Szent XXIII. János: Mater et magistra enciklika, 1961. május 15., 1), és ti hozzájárultok ahhoz, hogy megtestesítsétek az Egyház arcát megannyi diák és hallgató előtt, akik nevelésének odaszentelitek magatokat. Valóban, az általatok képviselt karizmák, módszertanok, pedagógiák és tapasztalatok ragyogó „csillagképének” köszönhetően, valamint az Egyházban, az egyházmegyékben, a kongregációkban, a szerzetesintézményekben, az egyesületekben és a különböző mozgalmakban végzett „polifonikus” odaadásotoknak köszönhetően, több millió fiatal számára biztosítotok megfelelő képzést, miközben a humán és tudományos tudás átadása során mindig a személy javát tartjátok szem előtt.
Én is tanár voltam a Szent Ágoston Rend különböző oktatási intézményeiben, ezért szeretném megosztani veletek tapasztalataimat, felelevenítve a Doctor Gratiae (a Kegyelem Doktora) tanításának négy olyan aspektusát, amit alapvetőnek tartok a keresztény nevelés szempontjából: a belső világ, az egység, a szeretet és az öröm. Ezek olyan elvek, amiket szeretnék a közösen megteendő út sarokpontjaivá tenni, úgy, hogy ez a találkozó a közös növekedés és a kölcsönös gazdagodás útjának kezdetévé válhasson.
Ami a belső világot illeti, Szent Ágoston azt mondja, hogy
„szavaink zaja a fülünket éri, de az igazi mester belül van” (In Epistolam Ioannis ad Parthos Tractatus 3,13), és hozzáteszi: „Akiket nem oktat a Lélek belülről, úgy távoznak, hogy semmit se tanultak” (ibid.).
Így emlékeztet minket arra, hogy hiba azt gondolni, hogy a tanításhoz elegendőek a szép szavak, a jó tantermek, laboratóriumok és könyvtárak. Ezek csupán fizikai eszközök és terek, kétségtelenül hasznosak, de a Mester belül van. Az igazság nem hangokon, falakon és folyosókon keresztül jut el hozzánk, hanem az emberek mély találkozásában, amely nélkül minden nevelési szándék kudarcra van ítélve.
Egy olyan világban élünk, amit gyakran a felszínes képernyők és technológiai szűrők uralnak, ahol a diákoknak segítségre van szükségük, hogy kapcsolatba kerüljenek saját belső világukkal. És nem csak nekik. Valóban, a nevelőknek is, akik gyakran fáradtak és túl vannak terhelve bürokratikus feladataikkal, s fennáll annak valós veszélye, hogy elfelejtik azt, amit S. John Henry Newman a cor ad cor loquitur („szív a szívhez szól”) kifejezéssel összegzett, és amit Szent Ágoston így fogalmazott meg:
„Ne kifelé tekints. Térj vissza önmagadba. Az igazság benned lakozik.” (De vera religione, 39, 72).
Ezek olyan kifejezések, amik arra hívnak, hogy a képzésre úgy tekintsünk, mint egy útra, amely során a tanárok és a diákok együtt haladnak (vö. Szent II. János Pál: Ex corde Ecclesiae ap. konst., 1990. augusztus 15., 1), tudatában annak, hogy nem hiába keresnek. Ugyanakkor miután megtaláltak valamit, tovább kell keresniük. Csak ez az alázatos és közös erőfeszítés – amely az iskolai környezetben nevelési projektként jelenik meg – vezethet el oda, hogy a diákok és a tanárok közelebb kerüljenek az igazsághoz.
És ezzel eljutottunk a második szóhoz: az egységhez. Mint talán tudjátok, az én „mottóm” a következő: In Illo uno unum. Ez is egy ágostoni kifejezés (vö. Ennaratio in Psalmum 127, 3), amely arra emlékeztet, hogy csak Krisztusban találjuk meg a valódi egységet, mint Fővel egyesült tagok és mint útitársak az élet útján, ami folyamatos tanulás.
A „vele” (vagy: együtt) dimenziója, ami Szent Ágoston írásaiban folyamatosan jelen van, alapvető fontosságú a nevelés kontextusában, ami kihívás a „decentralizálásra”, és ösztönzés a növekedésre. Ezért döntöttem úgy, hogy felkarolom és aktualizálom a Globális Nevelési Paktum (Patto Educativo Globale) projektjét, ami tisztelt elődöm, Ferenc pápa egyik prófétai megérzése volt. Végtére is, ahogy a hippói Mester tanítja, a létünk nem hozzánk tartozik:
„A lelked – mondja – [...] már nem a tied, hanem minden testvéré” (Ep. 243, 4, 6).
És ha ez általános értelemben igaz, még inkább igaz a nevelési folyamatokat jellemző kölcsönösségre, ahol a tudás megosztása nem más, mint a szeretet egy nagy cselekedete.
Valóban, éppen ez – a szeretet – a harmadik szó. Ezzel kapcsolatban nagyon elgondolkodtató egy ágostoni disztichon, amely kimondja:
„Isten szeretete az első parancs és a felebaráti szeretet az első, amit gyakorolni kell” (In Evangelium Ioannis Tractatus 17, 8).
A képzés területén tehát mindenki feltehetné magának a kérdést, hogy milyen elkötelezettséggel igyekszik felismerni a legsürgetőbb szükségleteket; milyen erőfeszítéseket tesz, hogy építse a párbeszéd és a béke hídjait, akár a tanári közösségeken belül is; mennyire képes az előítéleteket vagy a korlátolt nézeteket leküzdeni; mennyire nyitott a közös tanulási folyamatokra; milyen erőfeszítéseket tesz, hogy meglássa és válaszoljon a legkiszolgáltatottabbak, a szegények és a kirekesztettek szükségleteire. Ha megosztjuk a tudást, ez még nem elég a tanításhoz: szeretetre van szükség. Csak így válhat gyümölcsözővé annak számára, aki a tudást kapja, önmagában és mindenekelőtt az általa közvetített szeretet által. A tanítás soha nem választható el a szeretettől. S társadalmaink egyik aktuális nehézsége, hogy immár nem értékelik eléggé azt a nagy hozzájárulást, amit a tanárok és a nevelők a közösség számára nyújtanak. De vigyázzunk: a képzők társadalmi és kulturális szerepének rongálása révén a saját jövőnket terheljük meg, a tudásátadás válsága pedig a remény válságát hozza magával.
És az utolsó kulcsszó az öröm. Az igazi mesterek mosolyogva nevelnek, és számukra az a tét, hogy sikerül-e mosolyt ébreszteniük tanítványaik lelkének mélyén. Ma a nevelés közegeiben aggasztó látni a széles körben elterjedt belső törékenység tüneteinek növekedését, minden korosztályban. Nem hunyhatunk szemet e csendes segélykiáltások előtt, sőt, törekednünk kell arra, hogy feltárjuk a mélyen rejlő okaikat. A mesterséges intelligencia, a maga hideg és szabványosított technikai tudásával, különösképp még inkább elszigetelheti az amúgy is elszigetelt diákokat, azt az illúziót keltve bennük, hogy nincs szükségük másokra, vagy ami még rosszabb, azt az érzést ébresztve, hogy nem méltók rájuk. A nevelők szerepe ezzel szemben egy emberi elkötelezettség, és maga a nevelési folyamat öröme is teljességgel emberi,
„egy láng, amely összeolvasztja a lelkeket, és a sokból egyet alkot” (Szent Ágoston: Confessiones, IV, 8,13).
Ezért, kedveseim, arra hívlak benneteket, hogy tegyétek ezeket az értékeket – a belső világot, az egységet, a szeretetet és az örömöt – a diákjaitok felé irányuló küldetésetek „sarokpontjaivá”, emlékezve Jézus szavaira:
„Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Testvéreim, köszönöm nektek az értékes munkát, amit végeztek! Szívből áldásomat adom rátok és imádkozom értetek.
