Október 8-án, szerdán több szerzetes és szerzetesnő, valamint megszentelt életet élő testvéreink is jelen voltak az általános audiencián, akik jubileumukat ünneplik a szentév keretében. Köztük több magyar közösség is képviseltette magát, így a Szent Ferenc Kisnővérei és a Domonkos Nővérek.
Az audiencián jelen volt Erdő Péter bíboros is, aki személyesen köszöntötte XIV. Leó pápát, aki az Úr feltámadásának alázatosságáról és jelenlétének hétköznapiságáról elmélkedett.
Alább a katekézist egész terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot!
Ma arra szeretnélek hívni benneteket, hogy Krisztus feltámadásának egy meglepő vonásáról gondolkodjunk: az alázatosságáról. Ha visszagondolunk az evangéliumi elbeszélésekre, észrevehetjük, hogy a feltámadt Úr semmi látványosat nem tesz azért, hogy rákényszerítse tanítványaira a hitet. Nem jelenik meg angyalseregekkel körülvéve, nem tesz feltűnő gesztusokat, nem mond ünnepélyes beszédeket, hogy felfedje a világegyetem titkait. Ezzel ellentétben diszkréten közeledik, mint egy egyszerű vándor, mint egy éhes ember, aki azt kéri, hogy megosszanak vele egy kis kenyeret (vö. Lk 24,15.41).
Mária Magdolna kertésznek nézi (vö. Jn 20,15). Az emmauszi tanítványok idegennek hiszik (vö. Lk 24,18). Péter és a többi halász azt gondolja, hogy egy egyszerű járókelő (vö. Jn 21,4). Mi különleges effektusokra, a hatalom jeleire, elsöprő bizonyítékokra számítottunk volna. De az Úr nem ezt keresi: Ő a közelség, a normalitás, a megosztott asztal nyelvezetét részesíti előnyben.
Testvéreim, ebben egy értékes üzenet rejlik: a feltámadás nem egy színházi jelenet fordulata, hanem egy csendes átalakulás, amely minden emberi gesztust értelemmel tölt meg. A feltámadt Jézus egy darab halat fogyaszt tanítványai előtt: ez nem egy lényegtelen részlet, hanem annak megerősítése, hogy testünk, történelmünk és kapcsolataink nem egy külső burok, amit el kéne dobnunk. Ezek az élet teljességére rendeltettek.
Feltámadni nem azt jelenti, hogy tovatűnő szellemekké válunk, hanem azt, hogy mélyebb közösségre lépünk Istennel és a testvérekkel, egy, a szeretet által átalakított emberségben.
Krisztus húsvétjában minden kegyelemmé válhat. Még a leghétköznapibb dolgok is: az evés, a munka, a várakozás, egy ház gondozása, vagy egy barát támogatása. A feltámadás nem vonja ki az életet az idő és a fáradozás alól, hanem megváltoztatja annak értelmét és „ízét”.
Minden gesztus, amit hálával és közösségben végzünk, megelőlegezi Isten országát.
Van azonban egy akadály, ami gyakran meggátol minket abban, hogy felismerjük Krisztus jelenlétét a hétköznapokban: az elvárás, hogy az örömnek sebek nélkül kellene megvalósulnia. Az emmauszi tanítványok szomorúan ballagnak, mert más befejezésben reménykedtek, egy olyan Messiásban, aki nem ismeri a keresztet. Annak ellenére, hogy hallották, hogy üres a sír, nem tudnak mosolyogni. De Jézus melléjük szegődik, és türelemmel segít nekik, hogy megértsék:
a fájdalom nem az ígéret cáfolata, hanem az az út, amin keresztül Isten kinyilvánította szeretetének mértékét (vö. Lk 24,13-27).
Amikor végül asztalhoz ülnek vele együtt és megtörik a kenyeret, megnyílik a szemük. És észreveszik, hogy szívük már lángolt, még ha akkor még nem is voltak ennek tudatában (vö. Lk 24,28–32).
Ez a legnagyobb meglepetés: felfedezni, hogy a kiábrándultság és a fáradtság hamuja alatt mindig van egy élő parázs, amely csak arra vár, hogy újra lángra lobbantsák.
Testvéreim és nővéreim, Krisztus feltámadása megtanítja számunkra, hogy nincs olyan történet, amit olyannyira át tudna hatni a csalódás vagy a bűn, hogy a remény azt ne lenne képes meglátogatni. Egyetlen bukás sem végleges, egyetlen éjszaka sem örök, egyetlen seb sem rendeltetett arra, hogy örökre nyitva maradjon. Bármennyire is távolinak, elveszettnek vagy méltatlannak érezzük magunkat, nincs olyan távolság, amely kiolthatná Isten szeretetének lankadatlan erejét.
Néha azt gondoljuk, hogy az Úr csak az elmélyülés vagy a lelki buzgóság pillanataiban látogathat meg minket, amikor úgy érezzük, hogy helytállunk, amikor életünk rendezettnek és fényesnek tűnik. Ezzel szemben a Feltámadott éppen a legsötétebb helyeken válik közelivé: kudarcainkban, megkopott kapcsolatainkban, a vállunkat nyomó mindennapi fáradozásban vagy a minket csüggesztő kétségeinkben.
Mindabból, amik mi magunk vagyunk, semmi, létünk egyetlen töredéke sem idegen tőle.
Ma a feltámadt Úr odaszegődik mindegyikünk mellé, épp miközben saját útjainkat járjuk – a munka és az elkötelezettség útjait, vagy épp a szenvedés és a magány útjait –, és végtelen gyengédséggel arra kér bennünket, hogy hagyjuk, hogy felmelegítse szívünket. Nem tolakodik zajosan, nem követeli, hogy azonnal felismerjük. Türelmesen várja a pillanatot, amikor szemünk megnyílik, hogy meglássuk baráti arcát, amely képes a csalódást bizakodó várakozássá, a szomorúságot hálává, a beletörődést reménnyé változtatni.
A Feltámadott mindössze ki akarja nyilvánítani jelenlétét, útitársunkká akar válni, és lángra akarja lobbantani bennünk a bizonyosságot, hogy az Ő élete minden halálnál erősebb. Kérjük tehát a kegyelmet, hogy felismerjük alázatos és visszafogott jelenlétét, hogy ne várjunk el egy megpróbáltatásoktól mentes életet, s hogy felfedezzük: minden fájdalom, ha azt a szeretet lakja be, a közösség terévé válhat.
És így, az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan, mi is örömtől lángoló szívvel térjünk haza. Ez az öröm egyszerű, ami nem eltörli a sebeket, hanem megvilágítja azokat. Egy öröm, ami abból a bizonyosságból fakad, hogy az Úr él, velünk jár, és minden pillanatban megadja nekünk a lehetőséget, hogy újrakezdjünk.
