Kedves Mindenki!
Advent harmadik hetében, amikor az ember a „csodára” vár, a pörgős mindennapokban átgondolja az élet súlypontjait, rangsorol, kicsit összegez és nagyot sóhajt!
Én személy szerint mindig reméltem, hogy Isten, aki Fiát küldte hozzánk „csodaként”, hallja az összes sóhajt.
Karácsony-várásban sóhajtozom, mert nem tudok ötletet meríteni, vagy mert nem gondolom, hogy elég idő lesz az ajándékbeszerzésre, a takarításra vagy a főzésre, az ekkor szokásos sütik elkészítésére.
Dolgozom, és munka mellett rajzolódik ki a messzi láthatáron az ünnep ezernyi fénye!
Merthogy ezernyi van!
Ott van mindjárt az a különleges és titokzatos érzés, hogy mekkora öröm kíséri majd a kis Jézust…
Vagy, hogy sikerül-e – cöliákiásként – „mentes” sütit készíteni… Mi a mákos-diós bejgli helyett kalácsot eszünk, citrom-mázas kuglófot sütünk rizsliszttel. Dédi mama pedig mézes-krémest, hókockát, almás kevertet süt, amit a család nem cölis tagjai három napig dicsérnek… amíg el nem fogy. J
Amikor fát díszítünk, elsősorban a fa felállításának „megrázó” élményén kell túl lenni, mert ez a művelet előre nem látott bonyodalmakat okoz. De a végén – mégha ferde is lett – akkor is szép és „jó lesz”. Sőt, a legjobb!
Minden évben, amikor már minden kész, és a lelkünk is ünneplőbe öltözött, akkor szoktam igazán rálelni az évi meglepetésre, szép lassan, egyre jobban betöltve a lelkemet, minden évben ugyanúgy, és mégis kicsit másképp: az unokáim mosolya – Bora, Mimi, Bendus, Ábel, Vili.
Köszönöm, Jézus! Örülök Neked!
Szöszi
Te hogyan készülsz a karácsonyra?