A mai napon XIV. Leó pápa megtartotta általános audienciáját, melynek témája Jézus kereszthalála volt. A Szentatya az audiencia során Jézus utolsó kiáltását helyezte központba, amely az autentikus remény és bizalom egy igen nagy gesztusa, ami megnyitja a szívet.

Az audiencia elején Leó pápa hálával emelte ki a számos zarándok jelenlétét a római esős időjárás ellenére is:
"Köszönöm a jelenléteteket! Egy szép tanúságtétel!
Az alábbiakban Leó pápa katekézisének teljes szövegét közöljük.
Kedves testvéreim, ma Jézus földi életének csúcspontját szemléljük, vagyis kereszthalálát. Az evangéliumok egy nagyon értékes részről tanúskodnak, ami megérdemli, hogy a hit értelmével szemléljük. A kereszten Jézus nem csendben hal meg. Nem lassan alszik ki, akár egy pislákoló fény, hanem egy kiáltással hagyja el az életet:
„Jézus hangosan felkiáltott,
és kilehelte a lelkét” (Mk 15,37).
Ez a kiáltás mindent magában foglal: fájdalmat, elhagyatottságot, hitet, önátadást. Ez nem csupán egy megadó test hangja, hanem az önmagát átadó élet végső jele.
Jézus kiáltását megelőzi egy kérdés, ami az egyik leghasítóbb, amit ki lehet mondani:
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”.
Ez a 22. zsoltár első sora, amely Jézus ajkán különleges hangsúlyt vesz fel. A Fiú, aki mindig szoros egységben élt az Atyával, most megtapasztalja a csendet, a távollétet, a mélységet. Ez nem a hit válsága, hanem annak a szeretetnek utolsó állomása, ami a végsőkig odaadja önmagát. Jézus kiáltása nem kétségbeesés, hanem őszinteség, a vállalt elvitt igazság, bizalomé, ami akkor is kitart, amikor minden hallgat.
Abban a pillanatban az ég elsötétül, és a templom fátyla felhasad (vö. Mk 15,33.38). Mintha maga a teremtés is részt venne abban a fájdalomban, és együtt feltárnak valami újat:
Isten többé nem lakik fátyol mögött, arca most már teljesen látható a Keresztre Feszítettben. Ott, abban a megtépázott emberben a legnagyobb szeretet nyilvánul meg. Ott ismerhetjük fel az Istent, aki nem marad távol, hanem mélyen átéli fájdalmunkat.
A százados, egy pogány, megérti ezt. Nem azért, mert hallgatta beszédét, hanem mert látta, ahogy Jézus meghal:
„Ez az ember valóban Isten Fia volt!” (Mk 15,39).
Ez az első hitvallás Jézus halálát követően. Egy olyan kiáltás gyümölcse, ami nem veszett el a szélben, hanem megérintett egy szívet. Néha azt, amit szavakkal nem tudunk elmondani, a hangunkkal fejezzük ki. Amikor a szív megtelik, felkiált. És ez nem mindig a gyengeség jele, hanem az emberség egy mély tette is lehet.
Mi hozzászoktunk, hogy a kiáltásra úgy gondoljunk, mint valamire, ami rendezetlen, s amit el kell fojtani. Az Evangélium hatalmas értéket ad kiáltásunknak, emlékeztetve minket arra, hogy az lehet egy felszólítás, tiltakozás, vágy vagy önátadás. Sőt, az imádság egy szélsőséges formája is, amikor nem maradnak szavak. Jézus abba a kiáltásba mindenét beleadta, amije megmaradt: minden szeretetét, minden reményét.
Igen, mert a kiáltásban ez is benne van: a remény, ami nem törődik bele. Akkor kiáltunk, amikor hisszük, hogy valaki még meghallgathat. Nem kétségbeesésből kiáltunk, hanem vágyakozásból. Jézus nem az Atya ellen kiáltott, hanem Felé. Még a csendben is meg volt győződve arról, hogy az Atya jelen van. És így mutatta meg nekünk, hogy reményünk felkiálthat, még akkor is, amikor minden elveszettnek tűnik.
A kiáltás ilyenkor egy lelki gesztussá válik. Ez nemcsak születésünk első aktusa, amikor sírva a világra jövünk: ez az életben maradásunk egyik módja is. Felkiáltunk, amikor szenvedünk, de akkor is, amikor szeretünk: felhívunk, segítségül hívunk. Kiáltani azt jelenti, hogy azt mondjuk: jelen vagyunk, s nem szeretnénk csendben kialudni, és még van, amit felajánlhatunk.
Az élet útján vannak pillanatok, amikor, ha mindent magunkba fojtunk, ez lassan felemészthet minket. Jézus arra tanít, hogy ne féljünk a kiáltástól, feltéve, hogy az őszinte, alázatos és az Atya felé irányul. Egy kiáltás soha nem hiábavaló, ha az a szeretetből születik. És Isten soha nem hagyja figyelmen kívül, ha az Neki szól. Ez annak egy módja, hogy ne engedjünk a cinizmusnak, és hogy továbbra is higgyünk abban, hogy létezhet egy másik világ.

Kedves testvéreim, tanuljuk meg ezt is az Úr Jézustól: tanuljuk meg a reménység kiáltását, amikor eljön a legnagyobb megpróbáltatás órája.
Nem azért, hogy bántsunk, hanem hogy bízzunk. Nem azért, hogy kiabáljunk, hanem hogy megnyissuk szívünket. Ha kiáltásunk igaz, akkor az egy új világosság, s az újjászületés küszöbe lehet. Amint Jézus számára is az volt: amikor úgy tűnt, hogy mindennek vége, valójában éppen akkor vette kezdetét a megváltás.
Emberségünk szenvedő hangja, amennyiben Isten gyermekeinek bizalmával és szabadságában nyilvánul meg, Krisztus hangjával egyesülve, a remény forrásává válhat számunkra és a körülöttünk élők számára.