Az alábbiakban XIV. Leó pápa augusztus 10-én, az Angelus imádság előtt elhangzott elmélkedését teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, szép vasárnapot!
A mai evangéliumban Jézus arra hív minket, hogy elgondolkodjunk azon, hogyan fektessük be életünk kincsét (vö. Lk 12,32–48). Azt mondja:
„Adjátok el vagyonotokat, és osszátok szét a szegényeknek.” (v. 33)
Arra buzdít minket, hogy ne tartsuk meg magunknak azokat az ajándékokat, amiket Isten adott nekünk, hanem nagylelkűen fordítsuk azokat mások, különösen azok javára, akiknek nagyobb szükségük van segítségünkre. Nem csak arról van szó, hogy megosszuk anyagi javainkat, hanem arról is, hogy felajánljuk képességeinket, időnket, szeretetünket, jelenlétünket, empátiánkat. Egyszóval mindaz, ami általunk megvalósul Isten tervében, egy felbecsülhetetlen értékű, élő, pezsgő tőke. S hogy ez növekedjen, szükség van arra, hogy gondozzuk és befektessük, különben kiszárad és értékét veszti. Vagy elveszik, és azok kezébe kerül, akik tolvajként egyszerűen eltulajdonítják azt, akár egy fogyasztási cikket.
Isten ajándéka – ami mi magunk vagyunk – nem arra való, hogy ily módon kimerüljön. Szüksége van a térre, a szabadságra, a kapcsolatokra, hogy kiteljesedhessen és kifejezhesse önmagát: szüksége van a szeretetre, ami egyedül képes átalakítani és nemessé tenni létünk minden aspektusát, egyre inkább Istenhez hasonlóvá téve minket. Nem véletlen, hogy Jézus ezeket a szavakat akkor jelenti ki, amikor Jeruzsálembe tart, ahol a kereszten majd feláldozza önmagát a mi üdvösségünkért.
Az irgalmasság cselekedetei a legbiztonságosabb és legjövedelmezőbb bank, ahol életünk kincsét letétbe helyezhetjük, mert ott – ahogy az Evangélium tanítja – „két fillérrel” még egy szegény özvegyasszony is a világ leggazdagabb emberévé válik. (vö. Mk 12,41–44)
Szent Ágoston így fogalmaz ezzel kapcsolatban:
„Az ember már akkor is boldog lenne, ha egy font bronzból egy font ezüstöt, egy font ezüstből egy font aranyat szerezhetne; de abból, amit odaadunk, valami egészen mást kapunk vissza, nem aranyat vagy ezüstöt, hanem az örök életet.” (Sermo 390, 2)
És meg is magyarázza, miért:
„Azok a dolgok, amiket odaadunk, megváltoznak, mert megváltozik az, aki ad.” (uo.)
Hogy megértsük, mit jelent ez, gondoljunk egy anyára, aki magához szorítja gyermekeit: nem ő a legszebb és leggazdagabb ember a világon? Vagy két jegyesre, amikor együtt vannak: nem de, úgy érzik magukat akár egy király és egy királynő? És még sok más példát hozhatnánk.
Ezért a családban, a plébánián, az iskolában és a munkahelyen, bárhol is legyünk, ne szalasszunk el egyetlen alkalmat se, hogy szeressünk. Ez az éberség, amit Jézus kér tőlünk: szoktassuk magunkat arra, hogy figyelmesek, készek és érzékenyek legyünk egymás iránt, ahogyan Ő is az irántunk minden pillanatban.
Nővérek és testvérek, ezt a vágyat és elkötelezettséget bízzuk Máriára: ő, a Hajnalcsillag, segítsen nekünk, hogy ebben a világban, amit megannyi megosztottság jellemez, a kegyelem és a béke „őrszemei” legyünk, ahogyan azt II. János Pál pápa is tanította nekünk (vö. Virrasztás a XV. Világifjúsági Találkozón, 2000. augusztus 19.), és ahogyan azt oly csodálatosan megmutatták nekünk a fiatalok, akik Rómába érkeztek a jubileumra.