A nagyszombat csendje

A Szentatya a mai audiencia során Jézus sírban nyugvásáról elmélkedett, kiemelve, hogy a csend az a tér, ahol az Isten előkészíti a megávltás és a feltámadás csodás fényének felragyogását.

A Szentatya a katekézust követően felhívást intézett minden hívőhöz, hogy csatlakozzanak imádságaihoz, hogy minél hamarabb felragyoghasson a béke hajnala:

"Kifejezem mély együttérzésemet a gázai palesztin nép iránt, amely továbbra is félelemben él és elfogadhatatlan körülmények között él, és kénytelen újból elhagyni földjét. A Mindenható Úr előtt, aki parancsolta: „Ne ölj!” (Ex 20,13), és az egész emberi történelem folyamán minden embernek megsérthetetlen méltósága van, amit tisztelni és őrizni kell. Ismét felszólítok a tűzszünetre, a túszok szabadon bocsátására, a diplomáciai tárgyalásokon alapuló megoldásra és a nemzetközi humanitárius jog teljes tiszteletben tartására. Mindenkit arra kérek, hogy csatlakozzon szívből jövő imádságomhoz, hogy mielőbb felvirradjon a béke és az igazságosság hajnala."

Az alábbiakban közöljük a katekézis terjes szövegét.

Kedves testvéreim,

 Jézusról, a mi reménységünkről szóló katekézis sorozatunk sorén ma a nagyszombat misztériumát szemléljük. Isten Fia a sírban fekszik. De ez a „távollét” nem üresség, hanem várakozás, egy visszafogott teljesség, a sötétben őrzött ígéret. Ez a nagy csend napja, amikor az ég néma és a föld mozdulatlan, de éppen ekkor teljesedik be a keresztény hit legmélyebb misztériuma. Ez a csend tele van jelentéssel: olyan, akár az anya méhe, amely őrzi a még meg nem született, de már élő gyermekét.

Jézus testét, amit levettek a keresztről, gondosan beburkolják, ahogyan azt a drága dolgokkal szokták tenni. János evangélista azt mondja, hogy egy kertben temették el,

„egy új sírban, amiben még senkit se tettek” (Jn 19,41).

Semmi sincs a véletlenre bízva. Az a kert az elveszett Édenre emlékeztet, arra a helyre, ahol Isten és az ember eggyé váltak. És a soha nem használt sír valami olyanról beszél, aminek még meg kell történnie: ez egy küszöb, nem pedig a vég. A teremtés kezdetén Isten egy kertet ültetett, és most az új teremtés is egy kertben kezdődik: egy zárt sírnál, ami hamarosan megnyílik.

A nagyszombat egyben pihenőnap is. A zsidó törvény szerint a hetedik napon nem szabad dolgozni: Isten, valójában, a teremtés hat napja után megpihent (vö. Ter 2,2). Most a Fiú is, miután befejezte a megváltás művét, megpihen. Nem azért, mert fáradt, hanem mert befejezte művét. Nem azért, mert feladta, hanem mert a végsőkig szeretett. Nincs több, amit ehhez hozzá lehetne tenni. Ez a pihenés a befejezett mű pecsétje, annak megerősítése, hogy aminek meg kellett történnie, valóban beteljesedett. Ez a pihenés tele van az Úr rejtett jelenlétével.

Nekünk nehezünkre esik megállni és pihenni. Úgy élünk, mintha az élet soha nem lenne elég. Rohanunk, hogy termeljünk, hogy bizonyítsunk, hogy ne veszítsük el a talajt a lábunk alól. De az evangélium megtanít minket arra, hogy ha meg tudunk állni, ez a bizalom gesztusa, amit meg kell tanulnunk. A nagyszombat arra hív minket, hogy felfedezzük, hogy az élet nem mindig attól függ, amit teszünk, hanem attól is, hogy hogyan tudunk búcsút venni attól, amit képesek voltunk megtenni.

 A sírban Jézus, az Atya élő Igéje, hallgat. De pontosan ebben a csendben kezd el kiforrni az új élet. Mint a földbe vetett mag, mint a hajnal előtti sötétség. Isten nem fél az idő múlásától, mert ő a várakozás ura. Így a mi „haszontalan” időnk, a szünetek, az ürességek, a terméketlen pillanatok is a feltámadás méhévé válhatnak. Minden elfogadott csend egy új Ige előzménye lehet. Minden felfüggesztett idő a kegyelem idejévé válhat, ha azt felajánljuk Istennek.

Jézus, aki a földben nyugszik, az Isten szelíd arca, aki nem foglalja el az egész teret. Ő az Isten, aki hagyja, hogy cselekedjünk, aki vár, aki visszavonul, hogy szabadságot hagyjon nekünk. Ő az Isten, aki bízik, még akkor is, amikor úgy tűnik, minden véget ért.

 Mi pedig azon a függőben lévő szombaton megtanuljuk, hogy nem kell sietnünk feltámadni: először maradnunk kell, be kell fogadnunk a csendet, hagynunk kell, hogy a korlátok átöleljenek minket. Néha gyors válaszokat, azonnali megoldásokat keresünk. De Isten a mélyben, a bizalom lassú idejében munkálkodik. A temetés szombata így azzá az anyaméhhé válik, amiből felragyoghat a legyőzhetetlen világosság, a húsvét fénye.

Kedves barátaim, a keresztény remény nem a zajban születik meg, hanem a várakozás csendjében, amit betölt a szeretet. Ez nem az eufória gyermeke, hanem a bizakodó önátadásé. Ezt tanítja nekünk Szűz Mária: ő megtestesíti ezt a várakozást, ezt a bizalmat, ezt a reményt. Amikor úgy tűnik, hogy minden megállt, hogy az élet egy félbeszakadt út, emlékezzünk a nagyszombatra. Még a sírban is, Isten a legnagyobb meglepetést készíti elő. És ha hálával fogadjuk azt, ami elmúlt, rájövünk, hogy Isten éppen a kicsinységben és a csendben szereti átalakítani a valóságot, hűséges szeretetével újjá teremtve mindent. Az igazi öröm a megélt várakozásból, a türelmes hitből, s abból a reményből fakad, hogy ami szeretetben élünk meg, az minden bizonnyal feltámad az örök életre.