Sokan követünk híres papokat online.
A különféle közösségi média felületeken sokan követünk olyan magyar papokat, mint például Gájer László atya, vagy Fábry Kornél, esztergom-budapesti segédpüspök. Én személy szerint követek külföldi atyákat is, mint Mike Schmitz atya (Ascension Presents) vagy Robert Barron püspök (Word On Fire). Az imént említett YouTube csatornák katolikus „sztárpapjai” több százezres követő bázissal rendelkeznek.
Nick Manning, a ChurchPOP egyik szerkesztőjének plébánosa is egy ilyen híres pap, és elmondása szerint az élete nem lenne ugyanaz, ha nem hívta volna meg „sztárplébánosát” egy vacsorára.
Íme Nick beszámolója:
Meghívni vacsorázni?
A múltban a papokkal való kapcsolatom túlnyomó többsége abból állt, hogy meghallgattam a szentbeszédjüket, részt vettem az általuk bemutatott szentmisén, és kezet ráztam velük a szertartásról kifele jövet. Nem próbáltam velük úgy igazán kapcsolatba kerülni.
Jó néhány alkalommal mélyen átelemeztem a plébánosom által tartott homíliáikat, és azon gondolkodtam, hogyan javíthatna a kifejezésmódján, vagy hogyan kapcsolódhatna jobban a közösséghez.
Az viszont soha nem jutott eszembe, hogy szóba elegyedjek egy pappal; ne adj Isten áthívjam magunkhoz vacsorázni.
Miután először hívtam át a plébánosomat, hirtelen azt vettem észre, hogy egyik vacsorát követi a másik. A vacsorákból közös filmnézés lett. A filmnézéses alkalmakat pedig közös sörözés és beszélgetés követte. Számos alkalommal mentünk együtt az edzőterembe, hogy növeljük erőnlétünket, aminek a segítségével én a családomat, ő a plébániát tudja nagyobb erőbedobással és több energiával szolgálni.
Mindezek az alkalmak lehetővé tették, hogy a Szentlélek szabadon áramoljon közöttünk gondolatban. A plébánosomon keresztül a Szentlélek égő vágyat gyújtott a szívemben, hogy közelebb kerüljek az Úrhoz. Ezt a lángoló szívű hitet pedig meg tudtam osztani a feleségemmel és a gyerekeimmel is.
Az érdekes az, nemcsak én „profitáltam” ebből a kapcsolatból. A plébánosom is nyert: szerzett egy barátot.
Elszigetelődés helyett közösségi élet
Olyasvalakivé váltam számára a plébániai közösségben, akinek a tanácsában megbízott, akitől bátran mert szívességeket kérni. Ahelyett, hogy elszigetelődött volna a templomtól és a plébániától, elkezdte más módon átélni a plébániai közösségi életet.
Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy sok pap küzd azzal, hogyan is birkózzon meg a plébánia működtetésével. Ha ebben a küzdelemben az atyák egyedül maradnak, az olyan utakhoz, pótcselekvésekhez vezet, mint az alkoholizmus vagy a stresszevés.
El tudjátok ezt képzelni? Mindenki problémákkal jön hozzád, és ha nincs erős támogatói hálózatod, akkor mindezt egyedül kell feldolgoznod.
Mi lenne, ha ezt a feje tetejére állítanánk, és elérnénk, hogy a papok örömmel forduljanak a plébániájukhoz? Ez kellene, hogy legyen a célunk nekünk híveknek.
Barátkoznunk kellene a papokkal, hogy mindannyian együtt növekedhessünk Isten szeretetében.
Mi alkotjuk az Egyház testét
Volt egy nagyszerű élményem, amikor elvittem a gyerekeimet a „Minyonok: Gru színre lép” című filmre. Az egész előzmény arra összpontosított, hogy szükségünk van egy törzsre, egy közösségre, hogy átvészeljük az életet.
A közismert angol mondás jutott eszembe a film nézése közben, miszerint: „egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez”.
Mintha ez pont így lenne az egyház esetében is?
Nem (csak) egy pap kell ahhoz, hogy egy valódi egyházközség megszülessen. Egy közösség kell hozzá. Mi kellünk hozzá. A pap vezet és irányít minket a szentségeken és a lelki élet gyakorlati elemein keresztül, mi, a "hívő nép" pedig támogatjuk őt.
Ahogy Krisztus az Egyház feje és mi pedig a test, úgy pap is a plébánia feje, mi pedig annak test részei vagyunk. Mindannyian jobban működünk, ha együtt dolgozunk.
Tehát, ha legközelebb lehetőséged nyílik rá, hívj meg egy papot vacsorázni. Vidd el őt sörözni. Játsszatok vele valamilyen társasjátékot. Hívd ki egy erőpróbára az edzőterembe.
Akárhogy is, barátkozz egy pappal, és az életed meg fog változni. Jobbra fog változni