A Szentatya október 15-ei, szerdai audienciáján feltárta, hogy Krisztus az élet forrása, aki egyedül képes a végtelen iránti szomjunkat oltani.
Alább közzétesszük a katekézis teljes szövegét.
Kedves testvéreim, jó napot!
A jubileumi év katekézisei során egészen mostanáig Jézus életét követtük nyomon az evangéliumok alapján, születésétől egészen a haláláig és feltámadásáig. Így a reményben való zarándoklatunk szilárd alapokra és biztos útra talált. Most, az út utolsó szakaszában hagyjuk, hogy Krisztus misztériuma, mely a feltámadásban csúcsosodik ki, a maga üdvözítő fényével beragyogja a jelenlegi emberi és történelmi valóságot, annak kérdéseivel és kihívásaival együtt.
Életünket számtalan esemény tagolja, melyek tele vannak különböző árnyalatokkal és tapasztalatokkal. Néha örömtelinek érezzük magunkat, máskor szomorúnak, megint máskor elégedettnek vagy éppen stressz alatt, esetleg megbecsültnek, vagy demotiváltnak. Életünkben el vagyunk foglalva, az eredményekre összpontosítunk, sőt, magas, tekintélyes célokra törekszünk. Máskor viszont bizonytalanságban vagyunk, függőben maradunk, olyan sikerekre és elismerésekre várva, amik késnek, vagy egyáltalán nem érkeznek el. Röviden, egy paradox helyzetet élünk meg: boldogok szeretnénk lenni, mégis nagyon nehéz, hogy folyamatosan és árnyékok nélkül legyünk azok.
Szembesülünk határainkkal, ugyanakkor azzal a fékezhetetlen vággyal is, hogy megpróbáljuk túllépni azokat. Legbelül érezzük, hogy mindig hiányzik valami.
Valójában nem a hiányra, hanem a teljességre lettünk teremtve: hogy örüljünk az életnek, a bőséges életnek, ahogyan Jézus János evangéliumában mondja (vö. Jn 10,10).
Szívünknek erre a mélységes vágyára a végső választ nem a szerepeink, nem a hatalom, nem a birtoklás adja, hanem az a bizonyosság, hogy van valaki, aki garantálja emberségünknek ezt az alapvető lendületét, abban a tudatban, hogy ez a várakozás nem fog csalódást okozni vagy meghiúsulni.
Ez a bizonyosság azonos a reménnyel. Ez nem azt jelenti, hogy optimisztikus módon gondolkodunk: az optimizmus gyakran csalódást okoz, látjuk, ahogy várakozásaink összeomlanak, míg a remény ígéretet ad, amit be is tart.
Nővérek és testvérek, a feltámadt Jézus biztosítja, hogy révbe érjünk! Ő az a forrás, amely csillapítja szomjunkat, a teljesség utáni végtelen szomjunkat, amit a Szentlélek önt a szívünkbe. Krisztus feltámadása ugyanis nem csupán az emberi történelem egy eseménye, hanem az az esemény, amely belülről átalakította azt.
Gondoljunk egy vízforrásra. Milyen tulajdonságai vannak? Oltja a teremtmények szomját és felüdíti őket, öntözi a földet, a növényeket, termékennyé és élővé teszi azt, ami egyébként száraz maradna. Erőt ad a fáradt vándornak, felkínálva neki a friss oázis örömét. Egy forrás olyan, mint egy ingyenes ajándék a természet, a teremtmények, az emberek számára. Víz nélkül nem lehet élni.
A Feltámadott az az élő forrás, amely nem apad el és nem változik meg. Mindig tiszta és készen áll mindazok számára, akik szomjaznak.
És minél inkább megízleljük Isten misztériumát, annál inkább vonzódunk majd hozzá, anélkül, hogy valaha is teljesen jóllaknánk. Szent Ágoston a Vallomások tizedik könyvében éppen ezt a szívünkben rejlő kimeríthetetlen vágyakozást ragadja meg, és a szépséghez intézett híres himnuszában így fejezi ki:
„Kiárasztottad illatodat, belélegeztem, és feléd sóvárgok, megízleltem azt, s éhezem és szomjazom; megérintettél, és a te békéd utáni vágytól lángra lobbantam” (X, 27, 38).
Jézus feltámadása által egy állandó életforrást biztosított számunkra: Ő az, aki él (vö. Jel 1,18), az élet szerelmese, minden halál győztese. Ezért képes felüdülést nyújtani nekünk földi utunk során, és biztosítani a tökéletes nyugalmat az örökkévalóságban. Csak a meghalt és feltámadt Jézus ad választ szívünk legmélyebb kérdéseire:
létezik-e valóban egy végcél számunkra? Van-e értelme létünknek? És a sok ártatlan szenvedése hogyan nyerhet megváltást?
A feltámadt Jézus nem „felülről” ad választ, hanem útitársunkká szegődik ezen a gyakran fáradságos, fájdalmas, titokzatos úton. Csak Ő töltheti meg üres kulacsunkat, amikor a szomjúság elviselhetetlenné válik.
És Ő egyben a végpontja is utunknak. Szeretete nélkül az élet útja céltalan bolyongássá, tragikus tévedéssé válna, amely nem ér célba. Törékeny teremtmények vagyunk. A tévedés része emberségünknek, a bűn sebe az, ami miatt elesünk, feladjuk, kétségbeesünk. A feltámadás viszont azt jelenti, hogy talpra állunk. A Feltámadott garantálja a célba érést, hazavezet minket, ahol várnak ránk, szeretnek, megmentenek. Mellette utazni azt jelenti, hogy megtapasztaljuk, hogy mindennek ellenére támogatnak, oltják szomjunkat és megerősítenek a megpróbáltatásokban és a nehézségekben, amelyek súlyos kövekként fenyegetnek, hogy megállítsanak vagy eltérítsenek utunkról.
Kedveseim, Krisztus feltámadásából fakad a remény, amely az élet fáradalmai ellenére is megízlelteti velünk a mély és örömteli nyugalmat: azt a békét, amit egyedül s vég nélkül Ő adhat nekünk a célban.