Október 1-jén, a Szent Péter téren tartott általános kihallgatásán XIV. Leó pápa katekézisében Jézus feltámadásának üzenetéről beszélt. A Szentatya hangsúlyozta: a Feltámadott nem bosszút áll és nem hatalmat gyakorol, hanem szelíden jelenik meg tanítványai előtt, hogy kiengesztelő szeretetével és békéjével erőt adjon nekik. A sebek nem vádolnak, hanem a megbocsátás jeleiként mutatják meg, hogy Isten még a hűtlenségben sem hagyja el az embert. A pápa kiemelte: a keresztények küldetése, hogy ennek a kiengesztelődésnek és békének tanúi legyenek a világban.
A Szentatya felhívott mindannyiunkat, hogy minden nap imádkozzuk a Rózsafüzért a világ békéjéért.
A Szent Péter téren emellett látható volt a Lourdes-i Bazilika kicsinyített másolata. Egyszerre volt látványos és izgalmas élőben látni a Szent Péter Bazilika magas épülete előtt.
Az alábbiakban a katekézis teljes szövegét közöljük.
Képek: Daniel Ibanez
Kedves testvéreim, jó napot!
Hitünk középpontjának és reményünk szívének gyökerei Krisztus feltámadásában találhatók. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumokat, észrevesszük, hogy ez a misztérium nemcsak azért megdöbbentő, mert egy ember – Isten Fia – feltámadt a halálból, hanem amiatt a mód miatt is, ahogyan ezt tette. Jézus feltámadása ugyanis nem egy harsány diadal, nem bosszú vagy elégtétel ellenségeivel szemben. Hanem egy csodálatos tanúságtétel arról, hogy a szeretet képes talpra állni egy nagy vereség után, hogy folytassa megállíthatatlan útját.
Amikor egy mások által okozott trauma után talpra állunk, az első reakciónk gyakran a harag, a vágy, hogy megfizettessük valakivel mindazt, amit mi elszenvedtünk. A Feltámadott nem így reagál. Miután kilépett a halál alvilágából, Jézus nem áll bosszút. Nem hatalmi gesztusokkal tér vissza, hanem szelíden kinyilatkoztatja annak a szeretetnek örömét, ami minden sebnél nagyobb és minden árulásnál erősebb.
A Feltámadt nem érzi szükségét, hogy megerősítse vagy kinyilvánítsa felsőbbrendűségét. Megjelenik barátainak – a tanítványoknak –, és ezt rendkívüli tapintattal teszi, anélkül, hogy siettetné őket, hogy befogadják. Egyetlen vágya, hogy újra közösségben legyen velük, és segítse őket, hogy legyőzzék a bűntudatot. Ezt láthatjuk az utolsó vacsora termében, ahol az Úr megjelenik barátainak, akik bezárkóztak félelmükbe. Ez egy rendkívüli erőt kifejező pillanat: Jézus, miután alászállt a halál mélységeibe, hogy kiszabadítsa az ott fogva tartottakat, belép azoknak a zárt termébe, akiket megbénított a félelem, egy olyan ajándékot hozva, amit senki sem merészelt remélni: a békét.
Köszöntése egyszerű, szinte hétköznapi: „Békesség nektek!” (Jn 20,19) Amit egy olyan szép gesztus kísér, ami szinte illetlennek tűnik: Jézus megmutatja a tanítványoknak a szenvedés jeleit kezein és oldalán. Miért mutatja meg sebeit éppen azok előtt, akik azokban a drámai órákban megtagadták és elhagyták őt? Miért nem rejti el a fájdalom jeleit, elkerülve ezáltal, hogy a szégyen sebét feltépjék?
Az evangélium mégis azt mondja, hogy amikor meglátták az Urat, a tanítványok megörültek (vö. Jn 20,20). Ennek oka mélyen gyökerezik: Jézus már teljesen kiengesztelődött mindazzal, amit elszenvedett. Nincs benne a neheztelés árnyéka sem. A sebek nem korholni akarnak, hanem inkább megerősítenek egy olyan szeretetet, ami minden hűtlenségnél erősebb. Mindez bizonyítéka annak, hogy Isten éppen akkor, amikor mi elbuktunk, nem hátrált meg. Nem mondott le rólunk.
Így az Úr mezítelenül és fegyvertelenül mutatja meg magát. Nem követel, nem zsarol. Az övé egy olyan szeretet, ami nem aláz meg; ez annak a békéje, aki szenvedett a szeretetért, és most végre kijelentheti, hogy megérte.
Mi viszont gyakran elrejtjük sebeinket büszkeségből vagy attól való félelmünkben, hogy gyengének tűnünk. Azt mondjuk: „nem számít”, „már a múlté”, de valójában nem vagyunk békében azokkal az árulásokkal, melyek megsebeztek minket. Néha inkább elrejtjük a megbocsátás nehézségét, nehogy sebezhetőnek tűnjünk, és hogy nehogy kockáztassuk, hogy ismét szenvedünk. Jézus nem így tesz. Ő a megbocsátás garanciájaként felkínálja sebeit. És megmutatja, hogy átalakulása nem törli el a múltat, hanem átalakítja azt az irgalom reményévé.
Ezután az Úr megismétli: „Békesség nektek!”. És hozzáteszi: „Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket” (21. vers). E szavakkal egy olyan feladatot bíz az apostolokra, amely nem annyira hatalom, mint inkább felelősség, vagyis, hogy legyenek a kiengesztelődés eszközei a világban. Mintha azt mondaná: „Ki hirdethetné az Atya irgalmas tekintetét, ha nem ti, akik megtapasztaltátok a kudarcot és a megbocsátást?”
Jézus rájuk lehel, és nekik adja a Szentlelket (v. 22). Ez ugyanaz a Lélek, aki támogatta Őt az Atya iránti engedelmességben és a szeretetben egészen a keresztig. Attól a pillanattól kezdve az apostolok már nem hallgathatnak arról, amit láttak és hallottak, miszerint Isten megbocsát, talpra állít, visszaadja a bizalmat.
Ez az Egyház küldetésének a szíve: nem hatalmat gyakorolni mások felett, hanem annak örömét közvetíteni, aki éppen akkor tapasztalta meg a szeretetet, amikor meg sem érdemelte. Ez az az erő, amely létrehozta és gyarapította a keresztény közösséget: férfiak és nők, akik felfedezték az életbe való visszatérés szépségét, hogy azzal másokat megajándékozzanak.
Kedves testvéreim, mi is kaptunk egy küldetést. Nekünk is megmutatja az Úr a sebeit, és azt mondja: Békesség nektek. Ne féljetek megmutatni az irgalom által begyógyított sebeket. Ne féljetek közel menni azokhoz, akik bezárkóztak a félelembe vagy a bűntudatba. A Lélek lehelete tegyen minket is ennek a békének és a minden vereségnél erősebb szeretetnek tanúivá.