Október 22-én, szerdán a Szentatya az emmauszi tanítványok történetéről elmélkedett az általános audiencia keretében, melynek során feltárta, hogy a feltámadás korunk legnagyobb betegségének gyógyszere, vagyis a szomorúságé.
Az alábbiakban közreadjuk a teljes katekézis szövegét.
Kedves testvérek, jó napot és Isten hozott mindenkit!
Jézus Krisztus feltámadása olyan esemény, melynek szemlélésével és elmélkedésével soha nem tudunk betelni, és minél jobban elmélyülünk benne, annál inkább eltölt minket a csodálat, és úgy vonz magához, mint egy el nem viselhető, mégis lenyűgöző fény. Az élet és az öröm robbanása ez, amely a valóság egész értelmét átalakította a negatívból pozitívba; ez mégsem történt kirívó módon, még kevésbé erőszakosan, hanem szelíden, rejtve, mondhatnánk alázatosan.
Ma arról elmélkedünk, hogyan gyógyíthatja meg Krisztus feltámadása korunk egyik betegségét, a szomorúságot. A tolakodó és elterjedt szomorúság sokak napjait végigkíséri. Ez a bizonytalanság érzése, néha a mély kétségbeesésé, ami betölti belső terünket, és úgy tűnik, mintha felülmúlna minden törekvést az örömre.
A szomorúság elveszi az élet értelmét és erejét, ami így egy irány és jelentés nélküli utazássá válik. Ez egy igen aktuális tapasztalat, ami utal Lukács evangéliumának (24,13–29) híres elbeszélésére, a két emmauszi tanítvány történetére. Csalódottan és csüggedten elhagyják Jeruzsálemet, maguk mögött hagyva a Jézusba vetett reményeiket, akit keresztre feszítettek és eltemettek. A szöveg elején ez az epizód az emberi szomorúság paradigmáját mutatja be: amikor elvész a cél, amibe annyi energiát fektettek, amikor megsemmisül, ami életük lényegének tűnt. A remény elillant, a vigasztalanság birtokba vette a szívet. Igen rövid idő alatt, péntek és szombat között, a drámai események során, minden összeomlott.
A paradoxon valóban emblematikus: a vereség e szomorú útja és a megszokotthoz való visszatérés ugyanazon a napon történik, amikor a világosság győzedelmeskedik, vagyis húsvét napján, ami immár teljesen beteljesedett. A két férfi hátat fordít a Golgotának, a kereszt szörnyű látványának, amely még mindig bele van vésve szemükbe és szívükbe. Minden elveszettnek tűnik. Vissza kell térni a korábbi élethez, leszegett fejjel, remélve, hogy nem ismerik majd fel őket.
Egy ponton egy vándor csatlakozik a két tanítványhoz, talán egyike a sok zarándoknak, akik Jeruzsálemben voltak húsvétkor. Ő a feltámadt Jézus, de ők nem ismerik fel. A szomorúság elhomályosítja tekintetüket, kitörli a Mester által többször tett ígéretet, miszerint Őt megölik, de harmadnapra feltámad. Az ismeretlen közeledik, és érdeklődést mutat az iránt, amiről beszélgetnek. A szöveg szerint mindketten „szomorúan álltak” (Lk 24,17). Az itt használt görög melléknév teljes szomorúságot ír le: arcukon tükröződik a lélek bénultsága.
Jézus meghallgatja őket, hagyja, hogy kifejezzék csalódottságukat. Majd nagy őszinteséggel megfeddi őket, hogy „oktalanok és késedelmes szívűek”, hogy higgyenek mindabban, amit a próféták mondtak (25. v.), majd pedig az Írásokon keresztül bizonyítja, hogy Krisztusnak szenvednie kellett, meg kellett halnia és fel kellett támadnia.
A két tanítvány szívében újra fellobban a remény melege, és amikor már esteledik és megérkeznek céljukhoz, arra hívják a titokzatos útitársat, hogy maradjon velük.
Jézus elfogadja a meghívást, és asztalhoz ül velük. Majd fogja a kenyeret, megtöri és felajánlja nekik. Abban a pillanatban a két tanítvány felismeri Őt… de Ő azonnal eltűnik szemük elől (30-31. v.). A kenyértörés gesztusa újra megnyitja a szív szemét, újra megvilágítja a kétségbeeséstől elhomályosult látást. És akkor minden világossá válik: a közös út, egy gyengéd és erős szó, az igazság fénye… Azonnal ismét fellobban az öröm, újra energia áramlik a fáradt tagokba, s az emlékezet hálássá válik. És ketten, sietve, visszatérnek Jeruzsálembe, hogy mindent elmondjanak a többieknek.
„Az Úr valóban feltámadt” (vö. 34. v.).
Ebben a határozószóban – „valóban” – beteljesedik emberi létünk történetének biztos célja. Nem véletlen, hogy a keresztények húsvét napján így egymást köszöntik. Jézus nem szavakban támadt fel, hanem tettekkel, vagyis testében, ami megőrzi szenvedésének jeleit, irántunk való szeretetének örök pecsétjét. Az élet győzelme nem üres szó, hanem valós, konkrét tény.
Az emmauszi tanítványok váratlan öröme legyen édes figyelmeztetés számunkra, amikor az út nehézzé válik. A Feltámadott az, aki gyökeresen megváltoztatja a perspektívánkat, miközben reményt önt belénk, amely betölti a szomorúság ürességét. A Feltámadott velünk és értünk jár a szív ösvényein. Tanúsítja a halál vereségét, megerősíti az élet győzelmét, a Kálvária sötétje ellenére. A történelem során még sok jót remélhetünk.
Felismerni a feltámadást azt jelenti, hogy megváltoztatjuk a világra vetett tekintetünket: visszatérünk a fényhez, hogy felismerjük az Igazságot, amely megmentett és megment minket.
Nővérek és testvérek, maradjunk éberek minden nap a feltámadt Jézus húsvétjának csodálatában. Egyedül Ő teszi lehetővé a lehetetlent.