A mai napon XIV. Leó pápa ünnepélyes szentmisével nyitotta meg a nevelés világának jubileumát, amely keretében az októberben kezdődő akadémiai évért is imádkoztak. Az eseményen több pápai intézet tagjai is jelen voltak.
Alább közreadjuk a Szentatya szentbeszédét teljes terjedelmében, amely a Lukács evangéliumában szereplő meggörnyedt asszony gyógyulásának képén keresztül írta le a tanulás lényegét (vö. Lk 13).
A szentmise előtt az egybegyűltek jelenlétében Leó pápa aláírta a "A remény új térképeit rajzolni" c. apostoli levelét, amely a neveléssel foglalkozik
Kedves testvérek, kedves nővérek!
Itt lenni e jubileumi év során olyan ajándék, amit nem tekinthetünk magától értetődőnek. Különösen azért, mert a zarándoklat, amikor átmegyünk a Szent Kapun, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet csak akkor élő, ha úton van, ha képes „átmeneteket” megtenni, vagyis, ha képes megélni a Húsvétot.
Szép úgy gondolni az Egyházra ezekben a hónapokban, a Jubileumot ünnepelve, mint ami megtapasztalja ezt az úton levést, emlékeztetve önmagát arra, hogy állandóan szüksége van a megtérésre, hogy mindig Jézus mögött kell járnia ingadozás és a kísértés nélkül, hogy megelőzze őt, s hogy mindig szüksége van a Húsvétra, vagyis az „átmenetre” a szolgaságból a szabadságba, a halálból az életbe. Remélem, hogy mindannyian érzitek magatokban ennek a reménynek az ajándékát, és hogy a Jubileum olyan alkalom lesz, melyen keresztül életetek újraindulhat.
Ma azonban hozzátok szeretnék fordulni, akik egyetemi intézményekhez, s azok közé tartoztok, akik különböző minőségben tanulással, tanítással és kutatással foglalkoznak.
Milyen kegyelem érintheti meg egy diák, egy kutató, egy tudós életét? Szeretnék válaszolni erre a kérdésre: az átfogó tekintet kegyelme, egy olyan tekinteté, amely képes megragadni a horizontot, előre haladni.
Ezt sugallja az éppen imént felolvasott evangéliumi szakasz (Lk 13,10-17), amely egy meggörnyedt asszony képét tárja elénk, aki, miután Jézus meggyógyította, végre megkaphatja egy új, egy tágabb tekintet kegyelmét. A tudatlanság állapota, amely gyakran a bezárkózáshoz, valamint a lelki és intellektuális nyugtalanság hiányához kapcsolódik, hasonlít ennek az asszonynak az állapotához: teljesen meggörnyedt, önmaga felé fordult, ezért képtelen önmagán túlra tekinteni. Amikor az ember képtelen önmagán, saját tapasztalatain, saját elképzelésein és meggyőződésein és sémáin túlra látni, akkor fogoly és rabszolga marad, aki képtelen, hogy saját ítéletet alkosson.
Akárcsak az evangéliumban szereplő meggörnyedt asszony esetében, mindig fennáll annak veszélye, hogy az önmagunkra összpontosító tekintet foglyai maradunk. Valójában azonban sok olyan dolog, ami számít az életben – mondhatjuk, az alapvető dolgok –, nem tőlünk származik: másoktól kapjuk, eljutnak hozzánk, és befogadjuk őket tanárainktól, találkozások révén, az élet tapasztalata által. És ez a kegyelem tapasztalata, mert begyógyítja befelé fordulásunkat. Ez egy valódi gyógyulás, amely – amint az evangéliumi asszonnyal történik – lehetővé teszi számunkra, hogy újra egyenes tartással álljunk a dolgok és az élet előtt, és egy tágabb horizontban szemléljük azokat. Ez a meggyógyított asszony megkapja a reményt, mert végre felemelheti tekintetét, és valami mást láthat egy új módon. Ez különösképp akkor történik, amikor Krisztussal találkozunk életünkben: megnyílunk egy olyan igazság előtt, amely képes megváltoztatni az életet, elvonni figyelmünket önmagunkról, kiemelni minket meggörnyedségünkből.
Aki tanul, az felemelkedik, kitágítja látókörét és távlatait, hogy visszanyerjen egy olyan tekintetet, ami nemcsak lefelé irányul, hanem képes felfelé nézni: Istenre, másokra, az élet misztériumára.
Ez a diák, a kutató, a tudós kegyelme: egy széles látókört kapnak, ami képes messzire menni, ami nem egyszerűsíti le a kérdéseket, nem fél a kérdésektől, legyőzi az intellektuális lustaságot, és így legyőzi a lelki sorvadást is.
Mindig emlékezzünk rá: a lelkiségnek szüksége van erre a tekintetre, melyhez a teológia, a filozófia és más tudományágak tanulmányozása különleges módon hozzájárul. Ma a valóság végtelenül apró részleteinek szakértőivé váltunk, de képtelenek, hogy ismét átfogó képet alkossunk, egy olyan látásmódot, amely egy nagyobb és mélyebb jelentésen keresztül tartja össze a dolgokat; a keresztény tapasztalat viszont arra kíván tanítani minket, hogy az életet és a valóságot egységes tekintettel szemléljük, ami képes mindent átfogni, elutasítva minden részleges logikát.
Ezért arra buzdítalak titeket – ezt mondom nektek, diákoknak, és mindazoknak, akik kutatással és tanítással foglalkoznak –, hogy ne feledjétek, erre az egységes tekintetre szüksége van a ma és a holnap Egyházának is. S olyan férfiak és nők példájára tekintve, mint Ágoston, Tamás, Avilai Teréz, Edith Stein és sokan mások, akik képesek voltak integrálni a kutatást életükbe és lelki útjukba, mi is arra vagyunk hivatottak, hogy az intellektuális munkát és az igazság keresését úgy folytassuk, hogy azt ne válasszuk el az élettől. Fontos ápolni ezt az egységet, hogy ami az egyetemi tantermekben és bármely jellegű és szintű oktatási környezetben történik, ne maradjon elvont intellektuális gyakorlat, hanem egy olyan valósággá váljon, amely képes átalakítani az életet, elmélyíteni kapcsolatunkat Krisztussal, jobban megérteni az Egyház misztériumát, és az evangélium merész tanúivá tenni minket a társadalomban.
Kedveseim, a tanuláshoz, a kutatáshoz és a tanításhoz egy fontos nevelési feladat kapcsolódik, és szeretném buzdítani az egyetemeket, hogy szenvedéllyel és elkötelezettséggel vállalják fel ezt a hivatást.
A nevelés hasonlít az ebben az evangéliumban elbeszélt csodához, mert annak gesztusa, aki nevel, a másik felemelése s talpra állítása, ahogyan Jézus teszi ezzel a meggörnyedt asszonnyal, segítve őt, hogy önmaga legyen, és önálló lelkiismeretet és kritikai gondolkodást alakítson ki. A Pápai Egyetemeknek képeseknek kell lenniük folytatni Jézusnak ezt a gesztusát. Ez egy valódi szeretet-cselekedet, mert van egy olyan szeretet, amely éppen a tanulás, a tudás, annak őszinte keresésének ábécéjén keresztül valósul meg, ami igaz, és amiért érdemes élni. Az igazság és az értelem iránti éhség csillapítása egy nélkülözhetetlen feladat, mert igazság és hiteles jelentések nélkül az ember belezuhanna a semmibe, sőt meg is halhat.
Ezen az úton mindenki újra felfedezheti a legnagyobb ajándékot is: tudni, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy tartozunk valakihez, ahogyan Pál apostol is megerősíti:
„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy újra félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el: általa kiáltjuk: »Abba, Atya!« (Róm 8,14-15)”.
Amit tehát kapunk, miközben az igazságot keressük és odaadással tanulunk, segít felfedeznünk, hogy nem véletlenül a világba vetett teremtmények vagyunk, hanem tartozunk valakihez, aki szeret minket, és van egy szeretetteljes terve életünkre nézve.
Kedves testvérek, kedves nővérek, veletek együtt kérem az Urat, hogy a tanulás és kutatás tapasztalata az egyetemi kaland során, amit megéltek, tegyen képessé titeket erre az új tekintetre; hogy az akadémiai út segítsen, hogy kimondhassátok, elbeszélhessétek, elmélyítsétek és hirdessétek a bennünk élő remény okait (vö. 1Pt 3,15); hogy az egyetem olyan nőkké és férfiakká formáljon titeket, akik soha nem görnyednek önmagukba, hanem mindig egyenesen állnak, s képesek elvinni és megélni az evangélium örömét és vigasztalását azokra a helyekre, ahová elmentek.
Szűz Mária, a Bölcsesség Széke,
kísérjen benneteket és járjon közben értetek!
A szentmisét a Katolikus Televízió Youtube csatornáján élőben közvetítettük: