Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szent, aki ökölharcot vívott...

Na jó, a viccet félre téve, ma egy domonkos szentre, Aquinói Szent Tamás egyházdoktorra emlékezünk.

Őt nem azért nyilvánították szentté elsősorban, mert kiváló teológus volt.  Szent Tamás azért vált szentté, mert hősies fokon élte meg a szeretetet Isten és az Egyház szolgálatában, azáltal, hogy hirdette és tanította a hit igazságait. Tehát a benne lángoló Szeretet formálta őt szentté, melyből szent szolgálat fakadt. Mindezt az imádságban, a tanulmányok során és a hétköznapi domonkos életében nap mint nap gyakorolta.

Egy szent, akit bebörtönöztek

Aquinói Szent Tamás 1224/5-ben született Roccasecca várában. Ötévesen szülei a montecassinói bencés monostorra bízták, abban a reményben, hogy egy napon apát lesz belőle… (Halkan megjegyzem: …ehm… ezáltal a család nagyobb befolyásra tehetett volna szert, ill. több vagyont is reméltek e döntéstől).

1243-ban Tamás kapcsolatba került a domonkosokkal, akik a prédikálásnak és a tanulmányoknak szentelték magukat. Lenyűgözte a buzgóságuk, ezért 1244-ben úgy döntött, hogy belép hozzájuk. Családja ellenezte döntését, és egy évre bebörtönözte a családi kastélyba, de végül szabadon engedték, hogy hivatásának éljen. 

Szent Tamás és a „Harcosok klubja”

Szent Tamás életének forrásaiban találunk egy különös epizódot. Anyja, Theodóra elküldött néhány embert, hogy lebeszéljék az ifjú Tamást arról, hogy belépjen a domonkos rendbe. Egyes tudósok szerint köztük volt Pier delle Vigne költő is. A találkozást Tamás és e férfiak között egyáltalán nem nevezhetjük békés összetűzésnek…

A korabeli szemtanúk is beszámolnak róla:
Tamás édesanyját bosszantotta, hogy nem láthatta fiát, és hogy a testvérek minden erőfeszítése ellenére sem fogadták el akaratát, hogy visszaküldjék fiát. Végül egy követet küldött saját fiaihoz, és az anyai áldás ürügyén megparancsolta nekik, hogy támadjanak testvérükre, Tamásra – aki elmenekült az országból, hogy magára öltse a domonkos habitust – és biztos kíséret mellett vigyék vissza.

A testvérek, akik igyekeztek engedelmeskedni a parancsnak, miután engedélyt kaptak rá, őrszemeket állítottak az utak és ösvények mentén. Meg is pillantották testvérüket négy prédikátor szerzetes társaságában, miközben Tamás egy forrás mellett pihent; azonban eldöntötték, hogy nem mint testvérei, hanem inkább, mint ellenségek közelítik meg őt, de bárhogy is próbálkoztak, sehogy sem tudták rábírni Tamást, hogy levegye a habitust, melyet oly kitartóan védett. Ugyanakkor, hogy a támadástól megrendült fiatalember ne kerüljön még nagyobb veszélybe, miután elbocsátották a többi szerzetest, szerzetes ruhájában felöltözve biztos kíséretben elvitték édesanyjához.

Olvassuk át az egyik mondatot figyelmesen:

 „…nem mint testvérei, hanem inkább, mint ellenségek közelítik meg őt, de bárhogy is próbálkoztak, sehogy sem tudták rábírni Tamást, hogy levegye a habitust, melyet oly kitartóan védett.”

Ezt az epizódot sokféle módon értelmezik a történészek. Az biztos, hogy Tamás védelmébe veszi domonkos habitusát, amikor saját vértestvérei nem éppen a legbarátságosabban közelednek hozzá. Egy heves jelenetre kell gondolnunk, amikor Tamás fivérei megpróbálják letépni róla a fehér habitust. Képzeljük el, amint Tamás rettenthetetlenül beleveti magát a közelharcba, és védekezik, ahogy csak tud, még az öklével is.

Tamás itt tehát a bátorság példája, ami egyike a sarkalatos erényeknek:

„Az erősség az az erkölcsi erény, amely a nehézségek közepette biztosítja az erősséget és állhatatosságot a jó keresésében. Megerősíti az elhatározást, hogy az ember az erkölcsi életben ellenáll a kísértéseknek és legyőzi az akadályokat.” (KEK 1808)

Annak a mintaképévé válik, aki meghoz egy fontos döntést, amit annak ellenére, hogy mások ellenzik azt, felvállal és minden erejével megvéd. Még inkább erősnek és bátornak mondhatjuk Tamást, aki döntésével nem csupán saját álmát és vágyait választotta, hanem amikor belépett a domonkos rendbe, egyúttal Jézus útjára is lépett. Jézust választotta tehát, akiért egy szent – amikor ez szükséges – úgy is dönthet, hogy ökölbe szorítja az öklét és közelharcot vívva ellenáll a gonosznak.

Visszatérve tehát Tamásunkhoz, rajta keresztül megtanulhatjuk, hogy az Úr időnként azt kéri tőlünk, hogy „vívjunk ökölharcot” minden nehézséggel, az ördög kísértéseivel, és soha ne hagyjuk magunkat elkeseredni, még akkor sem, ha minden sötétnek tűnik. Még akkor is, ha a sötétséget a környezetünkkel vagy akár a saját családunkkal való félreértés okozza.

Ha ezekben a pillanatokban azt választjuk, amire az Úr hív, semmi sem akadályozhatja a kegyelem ragyogását.

Oszd meg ezt a cikket!