Nemrégiben arról írtam, hogy milyen szerepet játszik az út, az utazás az én lelki életemben. A mostani írásomban szeretnék egy kicsit kilépni a személyesebb perspektívából és egy átfogóbb, egyetemesebb képet adni arról, hogy mit is értek út, utazás alatt.
Van egy mondat a Szentírásban, ami szinte kínálja magát, hogy a témánk sarokpontja legyen:
“Én vagyok az út az igazság és az élet.”
Ebből most számunkra természetesen a legérdekesebb az, hogy “Én vagyok az út”. Mit akar ez jelenteni?
Véleményem szerint többek között azt, hogy a lélek átalakulása, átformálódása csak Jézuson keresztül lehet teljes. Lelki síkon értve az utazás mindig átformálódást, változást jelent. Az út maga pedig ezt a változási folyamatot lehetővé tévő, előmozdító tényező. Ha lelkünk átalakulásában Jézus Krisztus az út, akkor ő teszi lehetővé, vezeti és tölti meg erővel a személyes utazási – tehát átalakulási – folyamatunkat.
Miért szükséges ez lelki utazás, átalakulás, ami Jézussal és Jézuson keresztül történik meg? Leginkább azért, mert mi emberek (mint emberiség és mint egyén egyaránt) nem egy befejezett teremtmény vagyunk, vagyis még nem teljesen vagyunk azok, akiknek teremtőnk minket alkotott. Nem stabil létezők vagyunk, hanem valakik, akik egész földi életünket változással, alakulással töltik.
Az ember teremtési folyamata tehát még nem ért a végére. Ez abból is látszik, hogy az ember létezése előzetesen behatárolt, ám nincsen teljesen determinálva. Azt, hogy születésünkkor nem vagyunk “kész”, változásra képtelen teremtmények az mutatja meg, hogy nem csupán az előre beprogramozott ösztöneink szerint élünk, hanem képesek vagyunk a szabad döntések meghozatalára.
Összefoglalva tehát, mi emberek egész életünkben egy változási, teremtési folyamaton megyünk keresztül. Ez a folyamat pedig elsődlegesen lelki jellegű, és ebben az út Jézus.
Az “ideális” ember nyomában - etika
Ha az ember egy nem befejezett teremtmény, és van szabadsága, valamint hatalma saját maga fölött, akkor kijelenthetjük, hogy - a saját léte szabta határok között - teremtheti magát. A különböző vallások, filozófiák, életvezetési tanácsok valójában erről szólnak. Valamilyenné formálni az embert. Az ideális embert keresik, hiszen abból indulnak ki, hogyha azt elérjük, akkor az ember végre “kész” lesz. Vagyis saját magát teremtve, eléri önnön létének teljességét, amitől boldog lesz.
Ennek megvalósítására a legnépszerűbb megközelítés az etika, amely a cselekedetek szokásformáló ereje felől nézi ezt a kérdést és azt mondja: ha jó dolgokat csinálsz akkor előbb-utóbb jó ember leszel. Azt mondja: minden cselekedetünk alakít rajtunk, és úgy ahogy külsőleg, fizikailag tudjuk magunkat edzeni, különböző sportok segítségével képességeinket egy-egy területen tökélyre fejleszteni, megtehetjük ugyanezt a belsőnkkel is.
Az etika törvényeket ír elő, elveket határoz meg, amelyeknek a betartása formál bennünket és segít a közelebb kerülnünk az emberi lét teljességéhez. A legtöbb vallás is ezt az etikai hozzáállást alkalmazza, az akaraterőre és a törvények betartására alapozva.
Kereszténység: a tervrajz nincs nálunk
A kereszténységben kissé másként közelítjük meg ezt a kérdést és a törvényeket, elveket, életvezetési tanácsokat, csak MÁSODLAGOS fontosságúnak ismerjük el. Ez nem azt jelenti, hogy ellenezzük, vagy nem használjuk fel őket, csak azt, hogy nem az etikai törvényeken, elveken van a legnagyobb hangsúly.
A kereszténység azért áll hozzá radikálisan máshogy a kérdéshez, mert lényegi gondolatunk az, hogy az ember a szabadságát arra használhatja, hogy teljesen odaadja Istennek a teremtés folyamata feletti befolyást. Vagyis önmaga helyett Istenre bízhatja a teremtésnek az életünk során végbemenő fázisát, a lelki átalakulást. Másképp fogalmazva elfogadja, hogy önmagának nem tudja megadni – és a világtól sem várhatja – léte beteljesülését és a teljes boldogságát sem.
Hogyan történik meg ez a lelki átalakulás, ami maga az életünk során lezajló teremtés?
Elsősorban az Istennel való kapcsolaton keresztül. A változás úgy esik meg, hogy az ember aktívan megnyitja magát, de nem vezeti a folyamatot, hiszen végső soron nem ismeri pontosan mi lesz belőle, nem nála vannak a tervrajzok. Az istennel való kapcsolat pedig lecsapódik a mindennapi életben: egyfelől az imán, a közvetlen, direkt kapcsolaton kommunikáción keresztül Istennel, másfelől pedig minden egyes hétköznapi cselekedeten keresztül.
Lényeges kiemelni, hogy a cselekvés elengedhetetlen a lélek átformálódásának folyamatában, de az etikai hozzáállástól való különbözőséget az adja, hogy a kereszténység esetében minden jó cselekedet az egyén szabad megnyílásából Isten aktív részvételével történik meg. Magyarán a cselekedet szülője nem egyedül az ember, nem csak önerőre lehet támaszkodni.
Mindemellett – és ez már szépen lassan átvezet a következő cikk témájába – a keresztény értelemben vett átalakulás magában hordozza azt a nagyon fontos kitételt, hogy az ember megismeri és elfogadja önmagát. Hiszen, ha abból indulunk ki, hogy Istenre bízzuk létünk teljes teremtési folyamatát, benne a legfontosabb elemmel: a lelki utunkkal, akkor szükségszerű, hogy megismerjük és elfogadjuk az Isten által már eddig megteremtett önmagukat, mint "kiindulási helyzetet".
Sőt, itt a vak bizalom nem elég hiszen az inkább a negligenciával, a felelősség áthárításával, az érdeklődésünk hiányával lenne egyenértékű. Sokkal inkább egy olyan bizalomra van szükség, amely tudja, hogy mit is bíz Istenre. Aki úgy tudja odaadni a saját létének beteljesítése feletti kontrollt Istennek, hogy pontosan ismeri önmagát sokkal igazabb és valóságosabb módon adja oda magát.