XIV. Leó pápa október 5-én, vasárnap ünnepélyes szentmisét mutatott be, amely lezárta a missziók és a bevándorlók jubileumát. A Szent Péter tér az esős idő ellenére is megtelt a zarándokokkal.
Alább teljes terjedelmében közöljük a Szentatya homíliáját, amely tükrözi Leó pápa missziós tapasztalatát és lelkületét.
Kedves testvéreim!
Ma a Missziós Világ és a Bevándorlók Jubileumát ünnepeljük. Ez egy szép alkalom arra, hogy felélesszük magunkban missziós hivatásunk tudatát, amely abból a vágyból fakad, hogy mindenkinek elvigyük az Evangélium örömét és vigaszát, különösen azoknak, akiknek múltja nehéz és sebzett. Különös szeretettel gondolok bevándorló testvéreinkre, akiknek el kellett hagyniuk földjüket, gyakran hátrahagyva szeretteiket, átkelve a félelem és a magány éjszakáin, saját bőrükön tapasztalva a megkülönböztetést és az erőszakot.
Azért vagyunk itt, mert Péter apostol sírjánál mindannyiunk örömmel mondhatja ki: az egész Egyház missziós, és – ahogyan Ferenc pápa is megerősítette – sürgető, hogy az Egyház
„kilépjen és hirdesse az Evangéliumot mindenkinek, minden helyen, minden alkalommal, késedelem nélkül, ellenszenv és félelem nélkül” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 23).
A Lélek küld minket, hogy folytassuk Krisztus művét a világ perifériáin, melyeket olykor háború, igazságtalanság és szenvedés jellemez. E sötét képek láttán újra feltör a kiáltás, amely a történelem során oly sokszor szállt Istenhez: Miért, Uram… hát, nem avatkozol be? Miért tűnsz oly távolinak? Ez a fájdalmas kiáltás az imádság egy formája, amely áthatja az egész Szentírást, és ma reggel Habakuk prófétától hallottuk: „Meddig kiáltsak, Uram, segítségért, és miért nem hallgatsz meg […]. Miért kell gonoszságot látnom, és miért nézed tétlenül az elnyomást?” (Hab 1,2-3).
XVI. Benedek pápa, aki ezeket a kérdéseket érintette történelmi, auschwitzi látogatása során, egy katekézisben tért vissza a témára, kijelentve:
„Isten hallgat, és ez a csend szétszaggatja az imádkozó lelkét, aki szüntelenül kiált, de nem talál választ. […] Isten oly távolinak, oly feledékenynek, oly távolinak tűnik.” (Katekézis, 2011. szeptember 14.).
Az Úr válasza azonban megnyit minket a remény előtt. Míg a próféta felpanaszolja a gonosz feltartóztathatatlannak tűnő erejét, az Úr a maga részéről azt hirdeti neki, hogy mindennek vége lesz egykor, mert az üdvösség eljön, és nem késik: „Íme, elbukik az, akinek nem egyenes a lelke, az igaz pedig hite által élni fog” (Hab 2,4).
Létezik tehát egy élet, az élet és az üdvösség új lehetősége, amely a hitből fakad, mert az nemcsak segít ellenállni a gonosznak azáltal, hogy kitartunk a jóban, hanem olyannyira átalakítja létünket, hogy az üdvösség eszközévé teszi azt, amit Isten ma is véghez akar vinni a világban. És ahogyan Jézus mondja az Evangéliumban, egy szelíd erőről van szó: a hit nem a hatalom eszközeivel és rendkívüli módokon kényszeríti ránk magát; elég egy mustármagnyi belőle, hogy elképzelhetetlen dolgokat tegyünk (vö. Lk 17,6), mert magában hordozza Isten szeretetének erejét, amely megnyitja az üdvösség útjait.
Ez egy olyan üdvösség, amely akkor valósul meg, amikor személyesen elköteleződünk, és az Evangélium együttérzésével gondoskodunk felebarátunk szenvedéséről; ez egy olyan üdvösség, amely csendesen és látszólag hatástalanul tör utat magának a mindennapi gesztusokban és szavakban, melyek éppen olyanná válnak, mint a kis mag, amelyről Jézus beszél; ez egy olyan üdvösség, amely lassan növekszik, amikor „haszontalan szolgákká” válunk, vagyis amikor az Evangélium és a testvérek szolgálatába állítjuk magunkat anélkül, hogy saját érdekeinket keresnénk, hanem csak azért, hogy elhozzuk a világba az Úr szeretetét.
Ezzel a bizalommal meg kell újítanunk magunkban a missziós hivatás tüzét. Ahogyan Szent VI. Pál mondta:
„Ránk hárul a feladat, hogy hirdessük az Evangéliumot az emberiség történelme e rendkívüli időszakában, egy valóban példa nélküli korban, amikor a soha nem látott fejlődés csúcsaihoz a soha nem látott mélységű tanácstalanság és kétségbeesés társul.” (Üzenet a Missziós Világnapra, 1971. június 25.)
Testvéreim, ma az Egyház történelmében egy új missziós korszak nyílik meg.
Ha hosszú ideig a missziót az „elindulással”, olyan távoli földekre való eljutással társítottuk, ahol még nem ismerték az Evangéliumot, vagy szegénységben éltek. Ma viszont a misszió határai már nem földrajziak, mert a szegénység, a szenvedés és egy nagyobb remény iránti vágy maguk jönnek el hozzánk. Ezt tanúsítja sok bevándorló testvérünk története, az erőszak elől történő menekülés drámája, az őket kísérő szenvedés, a kudarctól való félelem, a tengerpartokon átívelő veszélyes átkelések kockázata, s fájdalmas és kétségbeesett kiáltásuk.
Testvéreim, azok a csónakok, melyek egy biztonságos kikötőt remélnek, ahol megállhatnak, és azok a szorongással és reménnyel teli szemek, amelyek egy szilárd földet keresnek, ahol kiköthetnek, nem találkozhatnak pusztán a közöny ridegségével vagy a megkülönböztetés bélyegével!
Nem annyira az „elindulásról” van szó, hanem sokkal inkább a „maradásról”, hogy a befogadás, az együttérzés és a szolidaritás révén Krisztust hirdessük: maradni anélkül, hogy elmenekülnénk individualizmusunk kényelmébe, maradni, hogy szembenézzünk azokkal, akik távoli és meggyötört földekről érkeznek, maradni, hogy kitárjuk előttük karjainkat és szívünket, testvérként befogadva őket, s a vigasz és a remény jelenléte legyünk számukra. Sokan vannak misszionáriusok, férfiak és nők, de hívők és jóakaratú emberek is, akik a bevándorlók szolgálatában dolgoznak, és a migráció témájában a sztereotípiákon és előítéleteken túlmutató, új testvéri kultúrát mozdítanak elő. De ez az értékes szolgálat mindannyiunkat megszólít, a magunk szerény lehetőségei szerint: ez az az idő – ahogyan Ferenc pápa mondta –, amikor mindannyian „állandó missziós állapotban” élünk. (Evangelii gaudium, 25)
Mindez legalább két nagy missziós elkötelezettséget igényel: a missziós együttműködést és a missziós hivatást. Mindenekelőtt arra kérlek benneteket, hogy támogassátok a megújult missziós együttműködést az Egyházak között. Az ősi keresztény hagyományokkal rendelkező közösségekben, mint amilyenek a nyugatiak, lehetőségként kell felfogni a Föld déli féltekéjéről érkező számos testvér jelenlétét, hogy létrejöjjön egy olyan csere, ami megújítja az Egyház arcát, és egy nyitottabb, élénkebb és dinamikusabb kereszténységet hoz létre. Ugyanakkor minden misszionárius, aki más földekre indul, arra hivatott, hogy szent tisztelettel lakja be azokat a kultúrákat, amikkel találkozik, a jóra irányítva mindazt, amit jónak és nemesnek talál, elvíve oda az Evangélium próféciáját.
Szeretném továbbá felidézni a missziós hivatás szépségét és jelentőségét. Különösen az európai Egyházhoz fordulok: ma új missziós lendületre van szükség, világiakra, szerzetesekre és papokra, akik felajánlják szolgálatukat a missziós területeken, új hivatásbeli javaslatokkal és tapasztalatokkal, amik képesek felébreszteni ezt a vágyat, különösen a fiatalokban.
Szeretteim, szeretettel küldöm áldásomat a részegyházak helyi papságának, a misszionáriusainak, és azoknak, akik még tisztázzák hivatásukat. A bevándorlóknak pedig azt mondom: találjatok mindig befogadásra! A tengerek és sivatagok, melyeken átkeltetek, a Szentírásban „az üdvösség helyei”, ahol Isten jelenvalóvá tette magát, hogy megmentse népét.
Kívánom, hogy találjátok meg Istennek ezt az arcát azokban a misszionáriusokban, férfiakban és nőkben, akikkel találkoztok! Mindenkit Mária, Fiának első misszionáriusa közbenjárására bízok, aki sietve megy Júda hegyei felé, méhében hordozva Jézust, és Erzsébet szolgálatába áll. Ő támogasson minket, hogy mindannyian Krisztus Országának, a szeretet, az igazságosság és a béke Országának munkatársaivá váljunk.