Az irgalom tekintete – Jézus tekintete

XIV. Leó pápa Castel Gandolfo-ban, némiképp visszavonultan tölti e júliusi heteket. Ugyanakkor a pihenés és elmélkedés mellett a Szentatya a mai vasárnap szerette volna a helyi közösséggel együtt ünnepelni az Eucharisztiát.

Különböző tekintetek...

XIV. Leó pápa homíliájában az irgalmas szamaritánus példabeszédére összpontosított, melyet a szentmise keretében hallhattunk, s melynek szívében az irgalmas tekintet található:

„Ez a történet ma is kihívás elé állít minket, kérdéseket vet fel bennünk, felrázza alvó vagy szórakozott lelkiismeretünket, és figyelmeztet bennünket az alkalmazkodó hit veszélyeire, ami arra van berendezkedve, hogy külsőleg megtartsa a törvényt, ugyanakkor képtelen, hogy Isten együttérző szívével érezzen és cselekedjen.

„Az irgalom áll a példabeszéd középpontjában. És ha igaz, hogy az evangéliumi elbeszélésben ez a szamaritánus cselekedetein keresztül nyilvánul meg, akkor a szakasz elsősorban a tekintetre helyezi a hangsúlyt.”

A Szentatya kiemelte a különbséget a pap és a levita, valamint a szamaritánus között, ugyanis az előző kettő látta ugyan a megsebesült embert, de továbbmentek, az irgalmas szamaritánus viszont „meglátta őt és megesett rajta a szíve”. (v. 33)

Így mindannyiunk választhat, hogyan tekint a körülötte élőkre: külső, rideg tekintettel vagy a szív szemeivel, ami szorosabban összeköt embertársunkkal:

„A tekintet az, ami különbséget tesz, mert kifejezi, ami a szívünkben van: láthatunk és továbbmehetünk, vagy láthatunk és együtt érezhetünk. Van egy külső, figyelmetlen és sietős látásmód, egy olyan tekintet, ami úgy tesz, mintha nem látna, ami nem hagyja, hogy más megérintsen minket, és nem engedi, hogy egy helyzet megszólítson minket. Nézhetünk ugyanakkor másként is, a szív szemével, egy mélyebb tekintettel, olyan empátiával, ami bevon minket a másik helyzetébe, belső részvételre késztet, megérint, megráz, és kérdéseket vet fel életünk és felelősségünk kapcsán.”

De miért is tekintenénk irgalommal másokra?

A válasz e kérdésre Jézus, ugyanis az irgalmas szamaritánus végső soron Jézus Krisztust jeleníti meg, aki elindult „Jeruzsálemből Jerikóba”, a tengerszint alá, hogy belemerüljön történelmünk és emberségünk egészébe, ami a halál mélysége felé haladt.

Ekkor viszont közbelép az isteni irgalom, ami mindent megváltoztat:

„Az irgalmas szamaritánus elsősorban Jézus képe, az örök Fiú, akit az Atya éppen azért küldött el a történelembe, mert Ő nem nézett el az emberiség fölött, hanem szemmel és szívvel, együttérzéssel és irgalommal tekintett rá […] Ő maga akarta bejárni utunkat, közénk ereszkedett, és Jézusban, az irgalmas szamaritánusban, eljött, hogy meggyógyítsa sebeinket, és ránk öntse szeretetének és irgalmának olaját.”

Ez még nem minden!

Mindez nem hagyja érintetlenül a mi életünket sem. XIV. Leó pápa így hívta fel a figyelmet erre:

„…mivel Krisztus az együttérző Isten kinyilatkoztatása, hinni benne és tanítványaként követni őt azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat átalakítani, hogy mi is ugyanazokat az érzéseket táplálhassuk, mint ő: egy szív, amely megrendül, egy tekintet, amely lát és nem megy tovább, két kéz, ami segítséget nyújt és enyhíti a sebeket, erős vállak, amelyek magukra veszik a rászorulók terheit.”

„Ha életünk mélyén felfedezzük, hogy Krisztus úgy szeret minket és gondoskodik rólunk, mint az irgalmas szamaritánus, akkor ez minket is arra ösztönöz, hogy ugyanúgy szeressünk, és így mi is együttérzővé válunk, akárcsak Ő. Krisztus meggyógyít és szeret, s mi is az Ő szeretetének és irgalmának jeleivé válhatunk a világban.”

A szeretet forradalma

A Szentatya felhívta a figyelmet arra is, hogy látva a mai világ sok nehézségét – mint a háború, a nehéz gazdasági helyzet, az elszegényedő népek, az erőszak és megannyi olyan ember, akiket „nehézségek terhelnek vagy az élet körülményei megsebesítettek” stb. –, nem maradhatunk közömbösek, akárcsak a pap vagy a levita, akik látják ugyan mindezt, de továbbmennek.

„És mi mit teszünk? Látjuk és továbbmegyünk, vagy hagyjuk, hogy mindez átszúrja szívünket, akár a szamaritánusét? Néha megelégszünk azzal, hogy teljesítjük kötelességünket, vagy csak azokat tekintjük felebarátnak, akik körünkhöz tartoznak, akik úgy gondolkodnak, mint mi, akiknek azonos a nemzetisége vagy vallása; de Jézus felforgatja ezt a szemléletet, amikor egy szamaritánust állít elénk, egy idegent és ’eretneket’, aki annak a megsebesültnek felebarátjává válik. És Ő arra kér minket, hogy mi is így cselekedjünk.”

Jézus e példabeszéddel tehát arra hív minket, hogy megnyissuk szívünket mások szükségletei előtt, engedve, hogy megrendüljünk mások története, nehézségei és segélykiáltása hallatán. Épp úgy, ahogy Jézus Krisztus is megrendült az emberiség fájdalma láttán, és ez arra ösztönözze, hogy megnyissa szívét, és így meggyógyítson és felemeljen mindannyiunkat. És ez mindannyiunk közös javát építi:

„Ez egymás felebarátjává tesz minket, valódi testvériséget teremt, lebontja a falakat és a korlátokat. És végül teret nyer a szeretet, ami erősebb lesz a gonoszságnál és a halálnál.”

Az egymással való közösség gesztusa

A szentmise záróáldását követően Leó pápa köszönete jeleként egy arany kelyhet és paténát ajándékozott Tadeusz Rozmus-nak, a Villanovai Szent Tamás pápai plébánia plébánosának e szavakkal:

„A paténát és a kelyhet a szentmise bemutatásához használjuk, s ezek a közösség eszközei, és mindannyiunkat meghívhatnak, hogy közösségben éljünk, és valóban előmozdítsuk a testvériséget: a közösséget, amit Jézus Krisztusban élünk.”

A Szentatya jövő héten, július 20-án az albano-i székesegyházban fog szentmisét bemutatni, amely 9.30-kor kezdődik. A szentmise után Leó pápa visszamegy Castel Gandolfo-ba, ahol a Piazza della Libertà-n megtartja a vasárnapi Úrangyala imádságot.