Számos oka van annak, hogy úgy döntöttem boldog szabadkeresztényként áttérek a római katolikus hitre. Ezen okok között voltak esztétikai és lelkiségi tényezők – a liturgia szépsége és az évszázados lelki gyakorlatok sokasága –, és ezek valóban erős motivációk voltak.
De az olykor ködbe vesző motivációk mellett volt néhány alapvetően, konkrétan intellektuális okom is arra, hogy az belépjek az ősi Katolikus Egyházba.
A legfontosabb intellektuális vonzerőt a korai egyházatyák kiemelkedő alakjai jelentették. Keresztények, akik éltek és írtak, némelyikük az Újszövetség megírásával egy időben. Közülük sokakat, akiket a Niceai zsinat előtti egyházatyákként ismerünk, maguk az apostolok tanították.
Ezeknek, a legkorábbi és legalapvetőbb keresztényeknek az erős vonzereje és világos teológiája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy intellektuálisan áttértem a katolicizmusra. Mást tenni, véleményem szerint, teljes ostobaság lenne.
Az egyházatyák tisztánlátása
Korábban már írtam egy ironikus cikket arról, hogy a katolikussá válás elkerülésének egyik biztos módja az, ha egyáltalán nem olvasunk az egyházatyáktól.
Az ok egyszerű. Ha mégis megkockáztatod, hogy olvasol az ókori egyházatyáktól, akkor valami egész hamar nyilvánvalóvá válik az egyháztörténelemben, mégpedig az, hogy milyen egyértelműen jelenik meg bennük néhány kifejezetten katolikus tanítás.
Vegyünk két példát: az Eucharisztiát és a keresztséget.
Az egyházatyák a keresztségről
Ezek a katolikus, illetve az anglikán és ortodox egyházban, szentségek. Vagyis az Egyházon belül a lehető legkülönlegesebb kegyelmeket hordozzák. Ezekben a szentségekben Isten valami különlegesen fontosat tesz.
A katolicizmusban – alapvetően – a keresztség üdvözít.
Ez természetesen ellentmond szabadkeresztény neveltetésemnek, ugyanis a szabadkeresztény keresztség csupán külső jele volt annak, hogy elfogadtam Krisztust. Évekkel azután keresztelkedtem meg, hogy keresztény lettem. A feleségem néha azzal viccelődik, hogy azért keresztelkedett meg – egy baptista gyülekezetben –, hogy munkát kapjon a gyülekezet könyvesboltjában. Ettől függetlenül, a keresztség mindkettőnk számára egy külső jel volt – így neveztük: „külső jel”, amely jelképezte, hogy elfogadtuk Krisztus misszióját és üzenetét.
Miközben a keresztséget – a szabadkeresztények körében szinte általánosan – pusztán „külső jelnek” tekintik, ez teljesen és tökéletesen ellentétes a korai egyházatyák tanításával.
Szent Iréneusz például, aki a 2. században írt, egyértelműen fogalmaz:
„Mert mivel leprások vagyunk a bűnben, a szent víz és az Úr segítségül hívása által megtisztulunk régi vétkeinktől, lelkileg megújulunk, mint az újszülöttek, ahogyan az Úr is megmondta: „Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.”
Számtalan más korai egyházatyával együtt Szent Iréneusz is beszél a keresztség fontos üdvözítő erejéről – és szükségességéről.
A többi egyházatya tanúságtételével együtt, Iréneusz tanítása a keresztség szükségességéről szöges ellentétben áll azzal, amit azokban a szabadkeresztény közösségekben tanítottak, amelyekben „felnőttem.”
Az egyházatyák az Eucharisztiáról
Hasonló a helyzet az Eucharisztiával is.
Korábban már többször írtam a korai egyházatyáknak az Eucharisztiáról tett meggyőző és egyértelmű tanúságtételéről. Ezek az egyházatyák, akik maguk is Krisztus legelső tanítványainak tanítványai voltak, úgy gondolták, hogy az Eucharisztia Krisztus tényleges teste és vére.
Ezt a tanítást, amely valódi misztérium és csoda, a katolikus egyházban transzszubsztanciációnak nevezik, és az ortodox, anglikán és evangélikus közösségek is vallják.
Ezek a közösségek abban hisznek, hogy az áldozás során a kenyér és a bor csodálatos átalakulás révén valóban Jézus testévé és vérévé válnak. Valami olyasmi, mint az ötezer ember megvendégelése, amely érdekes módon megelőzi Jézus híres az élet kenyeréről szóló beszédét János evangéliumának 6. fejezetében.
Ezzel szemben ezt az elképzelést az egész szabadkereszténység alapvetően ellenzi.
Egyes felekezetek, mint például az a pünkösdista mozgalom, amelyben tizenévesként megkereszteltek, egyenesen odáig mennek, hogy bálványimádóknak tartják a katolikusokat az úrvacsora elemeinek imádásáért.
Hátrább az agarakkal, a valóságos jelenlétbe vetett hit a keresztény istenhit egyik sarokköve volt az ősegyház idejében; ez olyannyira széles körben elterjedt és ismert volt, hogy a kora keresztényeket kannibalizmussal vádolták.
Azt hiszed, okosabb vagy, mint az egyházatyák?
Azt hiszem, végső soron kétféleképpen vizsgálhatjuk a kérdést.
Először is, azok számára, akik olvassák az egyházatyákat és kívül esnek a katolikus, ortodox vagy anglikán hitvalláson, roppant nehéz megtalálni az egyensúlyt. Ha az egyházatyákra az őket megillető figyelemmel tekintünk, mint az apostolok apostolaira, és egy olyan egyház alapítóira, amely mind a mai napig megőrizte identitását és tanítását, akkor komolyan el kell gondolkodnunk.
Ha az ősegyház idején a keresztség üdvözített és úgy hitték, hogy a kenyér és a bor valóban Jézus, akkor miért és mikor hagytunk fel az ebben való hittel?
Szabadkeresztényként ez a kérdés számomra túl nagy intellektuális buktató volt ahhoz, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjam.
Másrészt a helyzet az, hogy nagyon kevesen olvassunk a korai egyházatyákat, márpedig ez a kulcskérdés, nem igaz?
Vajon létrejönne 30 000 különböző protestáns felekezet, ha visszatérnénk a forráshoz, és keresztényként elolvasnánk azt, amit a legkorábbi keresztények mondtak?
Korunk kihívása az, hogy felülemelkedjünk a status quón.
Végtére is élek a gyanúperrel, hogy nagyon kevesen gondolják, hogy okosabbak lehetünk az ősegyház óriásainál. Hiszen ez botorság lenne. Inkább – és ez elég szomorú – azt gyanítom, hogy a nagy többség nem is tudja, hogy jóval modernebb időkben született hittételekhez ragaszkodik, nem olvasta az őskeresztény forrásokat és nem hallotta azokat a hihetetlen dolgokat, amiket azok mondanak.
Nos, nem gondolom, hogy sokan lennénk, akik okosabbnak gondoljuk magunkat az egyházatyáknál. Azt hiszem, a legtöbben sajnos nem vették a fáradságot, hogy elolvassák műveiket, hogy kiderítsék.