Szeretettel adjuk közre XIV. Leó pápa október 26. vasárnap déli elmélkedését a farizeusról és a vámosról, mellyel bevezette az Angelus imádságot.
Kedves testvéreim, szép vasárnapot!
A mai evangélium (vö. Lk 18,9–14) két személyt állít elénk, egy farizeust és egy vámost, akik a templomban imádkoznak.
Az első érdemeinek hosszú listájával büszkélkedik. Sok jócselekedetet vitt végbe, s ezért jobbnak érzi magát másoknál, akiket megvetően elítél. Állva imádkozik, emelt fővel. Magatartása egyértelműen elbizakodott: igen, a törvény pontos megtartását jelzi, de mindez szegény a szeretetben, hiszen „adásból” és „kapásból”, tartozásokból és követelésekből áll, s híján van az irgalomnak.
A vámos is imádkozik, de egészen más módon. Sok mindenért kell bocsánatot kérnie: a Római Birodalom zsoldjában álló adószedő, és olyan szerződéssel dolgozik, amely lehetővé teszi számára, hogy a bevételekkel spekuláljon saját honfitársai kárára. A példabeszéd végén Jézus mégis azt mondja nekünk, hogy kettejük közül éppen ő az, aki „megigazulva” tér haza, vagyis megbocsátást nyert és megújult az Istennel való találkozás által.
Miért?
Mindenekelőtt a vámosnak van bátorsága és alázata ahhoz, hogy Isten elé álljon. Nem zárkózik be a maga világába, nem nyugszik bele a rosszba, amit tett. Elhagyja azokat a helyeket, ahol tartanak tőle, a biztonságot, ahol védve van a hatalomtól, amit mások felett gyakorol. Egyedül jön a templomba, kíséret nélkül, még azon az áron is, hogy kemény tekintetekkel és éles ítéletekkel kell szembenéznie, s megáll az Úr előtt, hátul, lesütött fejjel, s csak néhány szót ejt ki:
„Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (13. vers)
Jézus, tehát, egy erőteljes üzenetet ad nekünk: nem azáltal menekülünk meg, hogy érdemeinkkel kérkedünk, vagy elrejtjük hibáinkat, hanem azáltal, hogy őszintén – úgy, ahogy vagyunk – odaállunk Isten, önmagunk és mások elé, bocsánatot kérve és az Úr kegyelmére hagyatkozva.
Szent Ágoston ezt az epizódot magyarázva a farizeust ahhoz a beteghez hasonlítja, aki szégyenében és gőgjében elrejti sebeit az orvos elől, a vámost pedig egy másik beteghez, aki alázattal és bölcsességgel feltárja saját sebeit az orvos előtt, bármilyen csúnyák is legyenek azok, s segítséget kér. Majd így fejezi be:
„Nem lep meg bennünket […], ha az a vámos, aki nem szégyellte megmutatni beteg részét, gyógyultan […] tért vissza.” (Sermo 351,1)
Kedves testvéreim, mi is tegyünk így! Ne féljünk felismerni hibáinkat, feltárni azokat, vállalva értük a felelősséget és Isten irgalmára bízni azokat! Így növekedhet bennünk és körülöttünk az Ő Országa, amely nem a gőgösöké, hanem az alázatosaké, s melyet az imádságban és az életben az őszinteség, a megbocsátás és a hála által művelünk.
Kérjük Máriát, az életszentség példaképét, hogy segítsen növekednünk ezekben az erényekben!
