„Mindannyiunknak két szíve van. A két szív közül az egyik elfedi a másikat, de ha képesek vagyunk megpillantani a rejtett szív fényét, megértjük, hogy az egy szent szív” – mondja ezt Aurelio pincér a csodálatos Szent Szív (Cuore Sacro) c. filmben.
Ugyanebben a témában néhány hete megjelent Ferenc pápa Dilexit Nos című enciklikája, amely a szív nem annyira fizikai, hanem spirituális jelentőségét hangsúlyozza.
Most fedezzük fel, hogy ha odafigyelünk a bennünk dobogó szent szívre, ez hogyan alakíthatja át életünket és hitünket.
Minek a szimbóluma a szív?
A szív gyakran Jézus szeretetét jelképezi, az emberi lény, a döntések, a vágyak és az érzelmek középpontját képviseli. A Bibliában a szív a legmélyebb érzések és gondolatok magja. A „szív” kifejezés használata mélyen gyökerezik a kultúrában és a filozófiában: görögül a „kardía” (szív) jelentése az ember belső világa, Homérosznál a vágyak és döntések központja, Platón pedig az értelem és a szenvedélyek összhangját látja benne. A Biblia megerősíti ezt a szemléletet, és a szívet az őszinteség és a személyes igazság színhelyeként írja le.
Manapság megéljük a szív őszinteségét?
A szív az őszinteség, a hiteles vágyak és a mély gondolatok helye. A Szentírás felszólít arra, hogy őrizzük szívünket, hiszen abból fakad az élet. A szív őszintesége alapvető egy hiteles és tartalmas élethez. Ferenc pápa bírálja a mai társadalmat, amit a fogyasztás kultúrája és a felszínesség ural, és ahol fennáll annak a veszélye, hogy elveszítjük a kapcsolatunkat a szívvel. A pápa Dosztojevszkij Démonok című művét idézi, melyben Sztavroghin egy szívtelen, rideg és üres társadalmat jelenít meg. Hangsúlyozza, hogy vissza kell térni a szívhez, hogy értelmet és irányt találjunk az életben. A szív az embert összetartó központ tehát, ami értelmet és irányt ad az életnek.
Így, ha szívünk őszinte, s nem ragad le a világ mentalitásánál, életünk a helyes irányba fog haladni.
Milyen Jézus Szíve? – A Szent Szív lelkisége
A szívnek alapvető jelentősége van a lelki életben, az emberi és az isteni szeretet találkozásának színtere. A keresztény lelkiség arra hív minket, hogy szívünkből éljünk, miközben a szeretet és az együttérzés vezérel minket. Krisztus Szíve Isten irántunk érzett szeretetét és hitünk eredetét is megjeleníti. Jézus ma is – amint azt az evangéliumban is olvassuk – gesztusaival, szerető tekintetével és szavaival tárja fel szívét.
Az evangélium elbeszéli, hogy egy gazdag ember odalépett Jézushoz, aki tele volt eszményképekkel, de mégsem volt ereje megváltoztatni az életét. Ekkor „Jézus rá szegezte tekintetét” (Mk 10,21). El tudjátok képzelni azt a pillanatot, azt a találkozást, amikor a gazdag ember és Jézus tekintete összetalálkozott?
Ha hív, ha küldetésre szólít, először is rád néz, lényed mélységeit vizsgálja, látja és ismeri mindazt, ami benned van, rád szegezi tekintetét. Miért? Mert Ő figyel ránk, látja minden jó szándékodat, minden apró jócselekedetedet. Jóllehet a Szentírás szavai mindig élők és aktuálisak, Jézus olykor bensőnkben, szívünkben szólít meg minket, és hív, hogy a legjobb helyre vigyen minket…
… És a legjobb hely az Ő Szent Szíve.
Ő oda hív bennünket, ahol erőt és békét nyerhetünk: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11,28) Ezért kérte tanítványait: „Maradjatok bennem.” (Jn 15,4) Jézus szavaiból kiderül, hogy az ő szentsége nem szünteti meg az emberi érzéseit. Az evangéliumban olykor szenvedélyes szeretetről tett tanúbizonyságot, amikor szenvedett értünk, meghatódott, panaszkodott, egészen addig, hogy könnyekre fakadt.
Nyilvánvaló, hogy az emberek hétköznapi gondjai és aggodalmai, mint például a fáradtság vagy az éhség, nem hagyták őt hidegen: „Sajnálom a tömeget [...] nincs mit enniük. [...] Ha étlen engedem el őket, kidőlnek az úton, hisz többen közülük messziről jöttek.” (Mk 8,2-3) Az evangélium nem rejti véka alá Jézus érzéseit Jeruzsálem, a szeretett város iránt sem: „Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta.” (Lk 19,41)
Mit jelent ez a hétköznapjainkban?
A szeretet vezet minket, amikor a szeretet gesztusaival fordulunk a szegények felé, önkéntes munkánkkal segítjük őket, vagy egyszerűen csak megosztjuk velük kenyerünket. Kijövünk a világ árnyai alól, amikor egy mosollyal vagy jó szóval az öröm és a közelség pillanatait nyújtjuk azoknak, akik egyedül érzik magukat, vagy akik kirekesztettek. És itt nem csak arra gondolok, amikor nagy szavakat mondunk a társadalomból kirekesztettekről, hanem arról a konkrét helyzetről, amikor pl. oda merek lépni azokhoz, akik különböző okokból háttérbe szorulnak osztályunkban, egyetemi csoportunkban vagy a munkaközösségünkben, stb. Sokszor elég egyszerűen szeretettel és tisztelettel odafordulnunk a körülöttünk élőkhöz, és kérhetjük az Urat, hogy az Ő szíve szeresse bennünk testvéreinket.
Így Jézus bennünk dobogó Szent Szívének eszközeivé válhatunk a mindennapokban.
Imádság
Végül magunkévá tehetjük Szent J. H. Newman bíboros szavait, amiket maga a pápa idéz az enciklikában:
„Ó, Jézus legszentebb, legszeretőbb Szíve, Te az Oltáriszentségben vagy elrejtve, és még mindig értünk dobogsz… Imádlak Téged legnagyobb szeretetemmel és áhítatommal, buzgó ragaszkodásommal, legelszántabb, legszilárdabb akaratommal. Ó, Istenem, amikor lehajolsz, hogy Téged befogadjalak, hogy Téged egyelek és igyalak, és lakást veszel bennem, ó, add, hogy szívem a Te Szíveddel együtt dobogjon. Tisztítsd meg azt mindattól, ami földies, a büszkeségtől és az érzékiségtől, a keménységtől és a kegyetlenségtől, minden romlottságtól, rendezetlenségtől és minden hamisságtól. Töltsd el szívemet Önmagaddal, hogy sem a nap történései, sem az idők körülményei ne tudják felzaklatni, hanem a Te szeretetedben és a Te tiszteletedben legyen békessége.”