Néha rámtör egyfajta boldog szomorúság. Belezuhanok a hangulatok áradatába, egyikből a másikba ugrom.
Egyszerre csodálom és gyászolom az át nem érzett, meg nem értett szépséget, ami ott rejtőzött minden részlet részletében. Senki nem vette észre. Hogyan lehetséges ennyi… Ennyi minden. Ennyi részegítő fless, zenével keveredő helyszín- ember- és illatcsomag, ennyi feldolgozhatatlan erejű élet?
Csak vágtázom és ámulatom egyre aléltabb a sosem értékelt gazdagság kiaknázatlanságát látva. Felbukdácsol bennem az önmegerősítést kereső gondolat:
mélység ez, éber transzcendens látás, az anyag mögött az idő szövetének szemlélése.
A teljesség telítettségével üressé tett szellem ártatlan csodálkozása. Mondják, hogy túl gyors a társadalom. Lehet. De lassítani nem elég mert a sebességgel kapcsolatban mindig csak kvantitatív változás lehetséges, és elemi lecke, hogy minden érdemi dolog minőségi ugrásokat kíván.
Mindez szépen hangzik, csak kérdés, hogy össze tud-e engem itt, ennek a lomhán színpompás délutánnak a homályában, veled, a még nemlétezőben létezővel kötni. Tudod úgy igazából összekötni. Lélektől lélekig. Értve. Még akkor is, még akkor is, ha a szavaknak közük sincs ahhoz, amit gondolok.
Ha a válasz igen, akkor ezek a betűk mindenestül varázslatosak, pont, mint ez a naptól narancsszínűre mosott habfehér felhő, ami úgy tolta ki a szürkeséget az égről, mint egy szikrázó páncélos hadosztály a könnyűlovasságot a gyorsan kékülő csatatérről. Varázslatosak. A szavak, mint a felhő. Kicsit erőltetett hasonlat? Meglehet.
Közben a szürkeség lassan visszaszivárgott. A mély látás, a mögöttesség szerve pedig apránként visszacseperedett sajnálatosan elnyomott szerepébe a gondolat és tevékenységgyár kolosszális kéményei között. Majd kitör újra, és mint jó vulkán minden alkalommal egy picit hatalmasabb lesz.