Hányszor tekintünk barátunkra, kollégánkra, vagy akár rokonunkra, testvérünkre, és mondjuk magunkban: mennyire irigylem őt, bárcsak nekem is olyan lenne, mint neki; vagy: bárcsak olyan lennék, mint ő.
Ez egy teljesen emberi érzés, de megannyi lehetséges veszélyt rejt magában a mindennapi életre és a hitéletünkre nézve. Irigységből ugyanis sok igazságtalan dolgot tehetünk és mondhatunk olyan emberekkel szemben, akik nem tettek ellenünk semmit.
Ma egy nagy szentre és egyházdoktorra, Hippói Szent Ágostonra emlékezünk, aki kiváló tudós, püspök és teológus volt, s akinek sikerült megszelídítenie az irigységet. Ő mester volt irigység nélkül.
Ki volt Szent Ágoston?
Szent Ágoston (Aurelius Augustinus) 354-ben született a mai Algériában, Tagaste városában. Édesapja, Patricius, pogány volt, édesanyja, Mónika, viszont keresztény volt, aki - ahogy azt hamarosan látni fogjuk - nagy hatással volt a szent doktor hitének érlelődésére. Ifjúkorában Ágoston zseniális és ugyanakkor nyughatatlan fiatalembernek bizonyult: miután az akkori gyakorlatnak megfelelően retorikát és nyelvtant tanult, elolvasta Cicero Hortensius c. művét - a nagy római szerző sajnálatos módon immár elveszett művét, amely a filozófia tanulmányozására buzdított. Így fordult Ágoston a filozófiai tanítások felé.
374-ben csatlakozott a manicheusok dualista szektájához, melyet közismert szellemi vezetője, Mani alapított. A manicheus mozgalmon belül ebben az időszakban a fiatal és nyughatatlan Ágoston kicsapongó és zilált életet élt.
384-ben Ágoston Milánóba költözött, hogy retorikát tanítson. Ám időközben, amint egyre jobban elmélyült a manicheizmusban, ráébredt a mozgalom belső ellentmondásaira. Szent Ambrus és édesanyja, Mónika hatásának köszönhetően elindult a kereszténység felé a katekumenátus útján. Ebben az időszakban Ágoston elolvasta Plótinosz műveit, melyeket Marius Victorinus fordított le latinra, és így bölcseleti szinten szembesült az anyag (materia) és a materializmus problémájával. 386-ban barátaival és rokonaival Milánó egyik külvárosába, Verecondo villájába vonult vissza. Ebben az időszakban kezdett teológiai műveket írni, többek között "A Boldogságokról" című írását.
Három év katekumenátus után 387. április 25-én megkeresztelték. Ezt követően édesanyjával, Mónikával Ostiában intenzív és gyümölcsöző lelki beszélgetéseket folytatott. Az asszony, aki oly sokat imádkozott fia megtéréséért, miután része volt ebben az élményben, nemsokára elhunyt.
Ágoston 430-ban halt meg, sírja ma is látogatható Pavia közelében.
Nagy tudós és nagyszerű ember.
A csintalan és rakoncátlan fiú, Ágoston nagyon jól teljesített az iskolában, és ezt a tanulás iránti szeretetet sikerült összekötnie a gyakorlati élettel. Nem volt mindig vallásos ember, de édesanyja, Mónika türelmének és a sok imádságnak köszönhetően, amit szeretett fiáért mondott, megtért. Soha nem veszítette el a tanulás iránti vágyát: ő nemcsak a könyveket olvasta oly találékonyan, hanem a mindennapi életet is, és így számtalan elmélkedést nyújthatott az őt hallgatók számára.
Ágoston számos művet írt Jézus természetéről, az Egyházról, a kegyelemről és a Szentháromságról, ami különösképpen köszönhető tanítójával, a milánói Szent Ambrussal való találkozásnak.
Egy mester, akit féltékenység nélkül szerethetünk és aki féltékenység nélkül szeretett
Ambrus és Ágoston között nagyon szoros volt a kapcsolat. Ambrus maga is nagyszerű ember volt, tudós, Milánó püspöke, aki odafigyelt barátai és hívei szükségleteire. E nagyszerű ember és hívő iránt Ágoston soha nem érzett féltékenységet vagy neheztelést. Abból, amit önéletrajzában, a Vallomásokban olvashatunk, megtudjuk, hogy Ágoston nem érzett irigységet senki iránt.
Ágoston szerette Ambrust, aki rengeteget adott neki, azzal, hogy felkészítette őt a keresztségre, segített neki, hogy pappá és püspökké váljon. Ágoston és Ambrus ebben a kölcsönös megbecsülésben együtt néztek szembe a kor problémáival. Ne feledjük, hogy a 4. században a keresztények komoly nehézségekkel szembesültek dogmatikai téren (többek között ott volt Donatus szektája, amely ténylegesen agresszív volt a katolikusokkal szemben), de szembe kellett nézniük társadalmi-politikai nehézségekkel is, pl. gondolhatunk arra, hogy Ágoston utolsó éveiben már megkezdődtek a vandálok, burgundok és alánok barbár betörései a nyugat-római birodalomba.
Ágoston saját korában, amely egy bizonytalanságokkal és nehézségekkel teli kor volt- s amely nem áll messze attól, amiben mi is élünk -, arra tanít, hogy szeressük mestereinket, barátainkat, rokonainkat őszinte szeretettel, amely nem irigyli a másikat a sikerekért, a megszerzett javakért és a kapott örömökért. Sőt, Ágostonhoz hasonlóan mi is megtanulhatjuk, hogy az Úr kegyelme és gondviselése révén megadja nekünk is azt, amire szükségünk van (a mai napon is): még az apró hétköznapi sikereink is Tőle függenek, és ezeket nem irigyelhetjük másoktól. Az Úr megadja nekünk kegyelmét és a mindennapi élet apró örömeit.
Ha elsajátítjuk ezt a hiteles szeretetet és odaadást, képesek leszünk kimondani Ágoston szavait Istennek és felebarátunknak egyaránt (Vallomások, 10, 27-29):
„Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!”