XIV. Leó pápa november 23-án vasárnap, Krisztus Király ünnepén szentmisét mutatott be, amely a kórusok és énekkarok jubileumának csúcspontját is jelentette.
A Szentatya hangsúlyozta a liturgikus énekes szolgálat jelentőségét és méltóságát.
Az alábbiakban a homíliát teljes terjedelmében közöljük.
Kedves Nővérek és Testvérek!
A válaszos zsoltárban énekeltük: „Örömmel indulunk az Úr házába” (vö. Zsolt 122 [121]). A mai liturgia tehát arra hív minket, hogy együtt, dicsérettel és örömmel haladjunk az Úr Jézus Krisztus, a Világmindenség Királya felé, aki egy szelíd és alázatos Uralkodó, aki minden dolog kezdete és vége. Hatalma a szeretet, trónja a Kereszt és a Kereszt által Királysága beragyogja a világot. „A Keresztről uralkodik” (vö. Vexilla Regis himnusz), mint a béke Fejedelme és az igazságosság Királya, aki szenvedése által kinyilatkoztatja a világnak Isten szívének végtelen irgalmát. Ez a szeretet a ti éneketek ihletője, s indítéka.
Kedves kórustagok és zenészek! Ma ünneplitek jubileumotokat, és hálát adtok az Úrnak, amiért megadta nektek azt az ajándékot és kegyelmet, hogy felajánlva hangotokat és tehetségeteket dicsőségére és a testvérek lelki épülésére, Őt szolgáljátok, (vö. II. VATIKÁNI ZSINAT, Sacrosanctum Concilium konstitúció, 120). Feladatotok, hogy bevonjátok őket Isten dicséretébe, és az ének által a liturgikus cselekmény tevékenyebb részeseivé tegyétek őket. Ma teljes mértékben kifejezitek „iubilaeum”-otokat, vagyis ujjongásotokat, amely a kegyelem öröme által elárasztott szívből fakad.
A nagy civilizációk megajándékoztak bennünket a zenével, hogy elbeszélhessük azt, amit szívünk mélyén hordozunk, és amit a szavak nem mindig képesek kifejezni. Az érzések és érzelmek összessége, ami a valósággal való élő kapcsolatból fakad bensőnkben, hangra találhat a zenében. Az ének – különleges módon – az emberi lény természetes és teljes kifejezését képviseli: az értelem, az érzelmek, a test és a lélek egyesülnek benne, hogy kommunikálják az élet nagy dolgait. Ahogy Szent Ágoston emlékeztet minket:
„Cantare amantis est” (vö. Sermo 336,1),
vagyis „az éneklés a szerető ember sajátja”: aki énekel, kifejezi szeretetét, valamint fájdalmát, gyengédségét és vágyát is, melyek szívében lakoznak, s ugyanakkor szereti azt, akihez énekét intézi (vö. Enarrationes in Psalmos, 72,1).
Isten Népe számára az ének kifejezi a fohászkodást és a dicséretet, ez az „új ének”, melyet a Feltámadt Krisztus az Atyához intéz, miközben minden megkereszteltet annak részesévé tesz, akár egyetlen test, melyet a Lélek új élete éltet. Krisztus által a kegyelem énekeseivé válunk, az Egyház gyermekeivé, akik a Feltámadottban találják meg dicséretük okát. A liturgikus zene így igen értékes eszközzé válik, amely által Isten dicséretének szolgálatát végezzük, és kifejezzük a Krisztusban való új élet örömét.
Szent Ágoston arra is buzdít bennünket, hogy énekelve járjunk, mint fáradt vándorok, akik az énekben elővételezik azt az örömöt, melyet majd akkor éreznek, amikor elérik céljukat.
„Énekelj, de menj tovább! [...] Haladj előre a jóban!” (Sermo 256, 3).
Kórushoz tartozni tehát annyit tesz, mint együtt haladni előre, kézen fogva a testvéreket, segítve őket, hogy velünk járjanak, és hogy velük együtt mi is énekeljük Isten dicséretét: vigasztalni őket a szenvedésben; buzdítani őket, amikor úgy tűnik, megadják magukat a fáradtságnak; lelkesedést önteni beléjük, amikor úgy tűnik, hogy felülkerekedik a kimerültség. Az éneklés emlékeztet minket arra, hogy úton lévő Egyház vagyunk, egy hiteles szinodális valóság, amely a szeretet és a remény zarándokútján képes megosztani mindenkivel a dicséretre és az örömre szóló meghívást.
Antiochiai Szent Ignác is megindító szavakat használ, hogy összekapcsolja a kórus énekét az Egyház egységével:
„Egységetekből és egybehangzó szeretetetekből Jézus Krisztusnak szóló ének fakad. Ti pedig mindannyian legyetek egy kórussá, hogy az egyetértés harmóniájában, Isten hangnemét elsajátítva az egységben, egy hangon énekeljetek az Atyának Jézus Krisztus által, hogy meghalljon titeket, és jócselekedeteitek alapján magáénak ismerjen benneteket” (Antióchiai Szent Ignác, Levél az efezusiakhoz, IV).
Valóban, a kórus különböző hangjai harmonizálnak egymással, s egyetlen dicséretet hoznak létre, ami az Egyház ragyogó szimbóluma, amely a szeretetben egyetlen édes dallamban egyesít mindenkit.
Ti olyan kórusokhoz tartoztok, melyek tevékenységüket elsősorban a liturgikus szolgálatban végzik. A tiétek valódi szolgálat (ministerium), amely felkészültséget, hűséget, kölcsönös egyetértést és mindenekelőtt mély lelki életet követel, hiszen, ha énekelve imádkoztok, mindenkit segítetek, hogy imádkozzanak. Ez a szolgálat fegyelmet és szolgálatkészséget kíván, különösen, amikor egy ünnepi liturgiát vagy közösségeitek számára egy fontos eseményt kell előkészíteni.
A kórus különböző személyek kis családja, akiket a zene szeretete és a felajánlott szolgálat egyesít. Emlékezzetek azonban arra, hogy a közösség a ti nagy családotok: nem előtte álltok, hanem részesei vagytok, és az a feladatotok, hogy egységesebbé tegyétek azt, inspirálva és bevonva a híveket. Mint minden családban, itt is felmerülhetnek feszültségek vagy kisebb félreértések, ami természetes, amikor együtt dolgozunk és azon fáradozunk, hogy elérjünk egy eredményt. Mondhatjuk, hogy a kórus némiképp az Egyház szimbóluma, amely miközben célja felé törekszik, Istent dicsérve halad előre a történelem során. Még ha ez az út néha nehézségekkel és próbatételekkel teli is, és az örömteli pillanatokat fáradságosabbak váltják fel, az ének könnyebbé teszi az utat, s enyhülést és vigaszt nyújt.
Törekedjetek tehát arra, hogy kórusaitokat egyre inkább a harmónia és a szépség csodájává formáljátok; legyetek egyre inkább az Urat dicsérő Egyház ragyogó képmása. Tanulmányozzátok figyelmesen a Tanítóhivatalt, amely a zsinati dokumentumokban kijelöli a normákat, amik szerint szolgálatotokat a lehető legjobban láthatjátok el. Mindenekelőtt legyetek képesek arra, hogy Isten népét mindig bevonjátok mint résztvevőket, anélkül, hogy engednétek a szereplési vágynak, ami kizárja a teljes liturgikus gyülekezet aktív részvételét az éneklés során. Legyetek ebben az Egyház imádságának ékesszóló jelei, ami a zene szépségén keresztül fejezi ki Isten iránti szeretetét. Ügyeljetek arra, hogy lelki életetek mindig megfeleljen az általatok végzett szolgálatnak, hogy az hitelesen fejezhesse ki a Liturgia kegyelmét.
Mindannyiótokat Szent Cecília, a szűz és vértanú oltalmába ajánlok, aki élete által itt Rómában a legszebb szerelmes éneket zengte, teljesen átadva magát Krisztusnak, és felkínálva az Egyháznak a hit és a szeretet ragyogó tanúságtételét. Haladjunk előre énekelve, és tegyük magunkévá még egyszer a mai liturgia válaszos zsoltárának meghívását:
„Örömmel induljunk az Úr házába.”
