Sokszor hallani „ép testben ép lélek”, (vagy néha viccesen „ép testben épphogy élek”). Az elsőben - ahogyan azt manapság értelmezzük - van igazság, akkor is, ha kétségkívül ez egy általánosítás, és lehetnek alóla kivételek. Mégis megragad egy alapvető igazságot: az ember test és lélek, és a kettő kölcsönös hatással van egymásra.
Pl. amikor az a személy, aki tetszik valakinek, először megteszi az első lépést, a mások sokszor elpirosodik. Ez egy fizikai reakció, amit egy belső, érzelmi és lelki folyamat okoz. De ugyan így kihat a testtartásunkra a mimikánkra és egész megjelenésünkre az, ahogy érezzük magunkat: pl. amikor örülünk, sokkal könnyebb kihúzni magunkat és dinamikusan gesztikulálni; amikor kicsit magunk alatt vagyunk, talán összehúzzuk magunkat, sok esetben lefele nézünk, s testünk így kifejezi, hogy most kicsit önmagunk felé fordulunk, s kevésbé szeretnénk kapcsolatba lépni másokkal.
Tudtad?
Ezt a tapasztalatot, hogy a test és a belső világunk egy egészet alkot, Aquinói Szent Tamás Arisztotelészre alapozva is megfogalmazta, miszerint a személy tulajdonképpen a test és a lélek egysége. A kettő tehát nem elválasztható egymástól. Ettől eltérőek az angyalok, akiknek nincs testük, a mennyem lévő elhunytak lelke pedig úgynevezett „anima separata” (elválasztott lélek), melyek várják a feltámadást, amikor úgymond elnyerik az immár Krisztusban megdicsőült test és a lélek egységét.
Tehát, katolikusként és keresztényként a lelkünket és a testünket is ápolnunk kell.
Egy friss élmény
És pontosan ez a gondolat volt az, ami miatt nemrég újra elkezdtem sportolni. Évek óta semmiféle megterhelő mozgást nem igen végeztem, de cserébe sokat sétáltam. Gondoltam:
„Végülis, Rómában a legbiztosabban úgy juthatsz el valahova a belvárosban, ha gyalog megyek, mert úgy tűnik, hogy a tömegközlekedési eszközök kevéssé megbízhatóak…” no offense.
Gimnazista koromban karatéztam, amit nagyon szerettem, de különféle okokból az érettségi után abbahagytam. És azóta semmi extra...
Nyár elején született meg bennem a döntés, hogy utána nézek a lehetőségeknek, s végül elszántam magam, hogy beiratkozok egy sport intézménybe, ahol csoportosan is lehet edzeni – ez számomra nagyon fontos volt, mert magamtól nem tudnám kitalálni, hogyan lehet jól felépíteni egy fokozatos és sokrétű mozgás-tervet, emellett a közösség mindig építő élményt nyújt…
Természetesen az első alkalmak előtt volt bennem némi félelem, és kicsit szégyenkezve léptem be az edzőterembe, főleg, amikor láttam a többieket.
Ekkor egy kedves hölgy csak annyit mondott:
„Ne aggódj, csak kövesd a saját ritmusodat. Mi is épp így kezdtük.”
No, de mik is az első benyomások…
Tudatosság
Úgy látom, a sport segít, hogy sokkal inkább tudatába kerüljünk a testünknek. És ezt nem csak azért mondom, mert az első edzés után soha nem érzett izomlázam volt, és olyan izmaim is fájtak, amikről nem is tudtam, hogy léteznek…
Mindenesetre a sport segíthet, hogy felismerjük saját ritmusunkat, határainkat és lehetőségeinket, ami érvényes fizikai és lelki szinten egyaránt.
Épp ez a tudatosság vezethet el bennünket arra, hogy hálát tudjunk adni Istennek mindazért, amink van.
Több mosoly
Amikor kijöttem az edzésekről, fura módon mindig mosolyogtam, még ha el is fáradtam. Nyilván ennek egyfelől hormonális oka van, mert sportolás közben többek közt egy csomó ún. „boldogsághormon” is felszabadul, ugyanakkor ez a derű átragadhat napunk egészére, s ez segíthet, hogy a nehéz kanyarokat is pozitív módon és kiegyensúlyozottabban próbáljuk bevenni.
Emellett a derű segíthet, hogy felismerd mindazt a jót, ami körülvesz, és amit az Úr készített számodra nap mint nap. S ne feledd, a derűs ember maga is derűt áraszt a körülötte levők számára. 😉 Ez a pozitivitás engem személy szerint arra indított, hogy a jót keressem, s a legnagyobb jó maga Isten.
Tehát az edzések utóhatása megnyithat arra, hogy a mindennapi „kis jókban” felismerd a lefőbb jót, aki felé haladunk.
Türelem, kitartás és remény
Bizonyos típusú edzések számomra kihívást jelentenek, mégis, amikor látom, hogy sikerült „túlélnem” egy számomra nehezebb programot, az nyilván sikerélmény, ami lendületet ad. De vannak időszakok, amikor „stagnálást” tapasztalunk erőfeszítéseink ellenére. Ekkor lehetőséget kapsz, hogy gyakorold a türelem erényét.
Ugyanakkor amikor sikerül egy-két lépést előre megtenni, s látni a javulás (akárcsak apró) fázisait, az reményt kelt, hogy előrehaladhatunk a kitűzött cél felé.
S a fokozatos fejlődés tapasztalata az élet minden területére is igaz: a tanulmányokra, a kapcsolatokra, s a lelki életre is: szükségünk van a kitartásra és a türelemre, valamint a reményre, hogy eljutunk majd végső célunkhoz, a végtelen Szeretethez.
A sort lehetne tovább folytatni, de ezt Rátok, kedves olvasóinkra hagyom!
Mi a konklúzó?
Egyfelől, mozogj, sportolj, ahogy lehetőséged van rá!
Másfelől pedig:
semmi sincs e világon,
ami – akár egy kis lenyomat –
ne utalna valamilyen módon Istenre!