A most kezdődő jubileumsorozat elején, amely a szeminaristákat, papokat, püspököket hívja Rómába, szeretettel osztjuk meg Gabriele Scardocci atya gondolatait, melyben megosztotta velünk tapasztalatát papságának első hat évéről.
Hat év telt el azóta, hogy domonkos szerzetesként pappá szenteltek.
Olyan rövid idő telt el, és mégis annyi minden történt. Talán egy kicsit paradox idő volt, mégis gyönyörű, fárasztó, hiteles és igaz.
Monsignor Zuppi, a püspök, aki pappá szentelt, ma már bíboros. Ő akkor megismételte azt a gesztust, amit Jézus az apostolokkal tett: ráhelyezte a kezét a fejemre és kérte, hogy töltsön el a Szentlélek. Az apostolok ezzel a gesztussalszolgáltatták ki a papság szentségét, és ez az évszázadok soránfolytatódott.
„[akiket kiválasztottak] az apostolok elé állították őket, azok imádkoztak értük, és rájuk tették kezüket.” (ApCsel 6,6)
Egy olyan digitális korban, ami gyakran elszakad a fizikális valóságtól, a kézrátétel gesztusa mégis egy örök érvényű gesztus maradt, ami révén magam is örökre és visszavonhatatlanul részesültem a papságban. E titokzatos valóságnak a hátterében az Úr mindannyiunk iránti szeretete nyilvánul meg.
Remélem, hogy az elmúlt években, minden hibám és korlátjaim ellenére, sikerült átadnom nektek ezt a nagy szeretetet, melyet Isten szolgáin keresztül ad tovább. Ez a mondat foglalja össze a papi szolgálat leghitelesebb értelmét: mi törékeny agyagedények vagyunk, akik egy felbecsülhetetlen kincset hordozunk. Gyengeségeink és kudarcaink azonban nem teszik kevésbé hatékonnyá az isteni kegyelem hatékonyságát; éppen ellenkezőleg, ezekben még inkább megnyilvánul Isten hatalma, aki törékeny eszközöket választ, hogy nagy tetteket vigyen végbe. A papi szolgálatot nem a mi tökéletességünk teszi hatékonnyá, hanem Isten hűsége, aki rajtunk keresztül eléri a szíveket.
A papság nem egy érdem, amit elnyerünk, hanem egy meg nem érdemelt ajándék, egy hivatás, amely bevezet minket az isteni szeretet örök körforgásába, amely az egész emberiségre kiárad.
A papság ugyanis többek között a „hit útja”. A pap arra hivatott, hogy minden nap az oltárnál és a gyóntatószékben, testvéreit szolgálva és imádkozva értük, megújítsa az Úrnak adott „igen”-jét, hogy levesse a régi embert és Krisztust öltse magára.
Ez nem egy mesterség vagy egy szakma, hanem hivatás, amely átjárja az ember minden porcikáját, és átalakítja az egész életet egy „folyamatos önátadássá Isten szent népének szolgálatában”. Ez az önátadás nem csupán a szertartásokra és az eucharisztikus áldozatra vonatkozik, hanem kiterjed az egész életre: a pap idejére, energiájára, tehetségére és mindenekelőtt a szívére. A pap a világ életéért megtört kenyérré válik, ahogy Krisztus teszi az oltáron. Ez egy olyan élet, amely már nem pusztán a sajátunk, ugyanis azt visszavonhatatlanul másokért szentelték, hogy építsük Isten országát.
Megélni a papságot azt jelenti, hogy folyamatosan Krisztus húsvéti misztériumába merülünk. Minden szentmise, minden szentség, minden jótettünk és minden vigasztaló szavunk Isten kimeríthetetlen kegyelméből és bölcsességéből táplálkozik.
Amint ezen az úton járok, nem tehetek mást, mint hogy imádkozom:
„Az Úr kegyelme vezessen és támogasson engem ebben a nemes szolgálatban.”
Annak tudata, hogy rá vagyunk utalva a kegyelemre, a gyümölcsöző szolgálat alapvető pillére. Emberi erőből nem lehet egy ilyen nemes dolgokat végrehajtani, csak a Szentlélek ereje képes erre, és Ő szentel fel minket. Kedves testvéreim, imádkozom értetek, és kérlek titeket, hogy mindig fogadjátok be és segítsétek papjaitokat imádságaitokkal és a azzal, hogy aktívan részt vesztek a szentségek ünneplésében.
S végül: „Lakozzék mindig béke a szívetekben. Ámen.”
Krisztus békéje, amely minden értelem meghalald, a legértékesebb ajándék, amit kaphatunk és másoknak tovább adhatunk. Ez a béke az Istennel való kiengesztelődésből, és az Ővele és testvéreinkkel való közösségből fakad. Ez a béke, Krisztus áldozatának és az Őköztünk való állandó jelenlétének gyümölcse. Ő legyen az a vezércsillag, amely elvezeti mindannyiunk életét az Úrral való végső találkozásig, és helyet ad az Ő örök országában.
A béke, a hit és az értelem legyenek számotokra a világítótornyok, amik az Igazság felé vezető úton vezetnek.