A vasárnapi mise liturgikus olvasmányai többek közt arra is szolgálnak, hogy mint útmutató, lámpást és lelki táplálékot magunkkal vigyük a hét folyamán. Persze, sokszor nem tudunk kellőképp odafigyelni a szentmisén, és ennek különböző okai lehetnek. Ugyanakkor mindig van lehetőségünk arra, hogy újraolvassuk és átgondoljuk a vasárnapi szentmisén elhangzottakat. Éppen ezért most egy kis „heti útravalót” szeretnénk adni.
A vasárnapi első olvasmányt a Kivonulás könyvéből hallottuk, amikor Isten feltárja a nevét. És ez egyáltalán nem egy hétköznapi dolog…
Pl. amikor bemutatkozom és kimondom a nevemet: „Gabriel Giordano testvér vagyok”, bennetek is tudatosul valami az identitásomból. Ráláttok a családi kötelékeimre, nemzetiségeimre, és arra, hogy szerzetesként élek.
Ugyanakkor talán elgondolkodtok azon, hogy mit jelent, hogy szerzetes vagyok, mit csinálok hétköznapi életemben stb. Ez egy meglehetősen konkrét tapasztalat: amikor bemutatkozunk valakinek, valamiképp körülírjuk kik is vagyunk, nevünk rámutat családunk múltjára, s így a magunk gyökereire, és mindezt általában a foglalkozásunk vagy a hobbink leírása követi.
A vasárnapi olvasmány segít, hogy belépjünk annak gyönyörű tapasztalatába, hogy megismerjük Isten identitását és velünk kapcsolatos terveit.
A Kiv 3 fejezetet olvasva tanúi lehetünk Mózes és Isten első személyes találkozásának. Az Úr úgy mutatkozik be, mint Izrael népének Istene, s ezt mondja Mózesnek: „Én vagyok, aki vagyok!” (Kiv 3,14) Azzal, hogy kimondja a nevét, az Úr feltár valamit identitásából: kijelenti, hogy ő egy közeli Isten, Ábrahám, Izsák és Jákob pátriárkák Istene. Egyes exegéták szerint Isten nevét így is fordíthatnánk: Én voltam, vagyok, és leszek. Ez pedig jelzi Isten közelségét és jelenlétét, ami végighalad az egész történelmen és az örökkévalóságban válik igazán teljessé.
Mi is egy kicsit olyanok vagyunk, mint Mózes: bolyongunk a hétköznapokban, és Isten olykor meglep minket, emlékeztetve arra, hogy mindig velünk van: minden kedves cselekedetben, gyengédségben, mosolyban. Mindezek mögött az Úr áll.
De az Úr velünk van a legtragikusabb pillanatokban is.
Lukács evangéliumában olvassuk, amikor Jézus egy Siloe-ban történt szerencsétlenségre reflektál a farizeusok előtt, akik a többieknél szentebbnek hitték magukat:
„Vagy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” (Lk 13,4–5)
Jézus szavai ez alkalommal nagyon kemények. Néha ki kell mondanunk az igazságot, és ehhez szilárdságra van szükség. Az Úr célja ekkor, hogy egy mélyről jövő felhívást intézzen hozzánk a megtérésre, ami most a nagyböjtben különösképp aktuális.
Jézus kitör a korabeli judaizmus gondolkodásmódjából, amely szerint, ha az illetővel szerencsétlenség történt, az azt jelentette, hogy az illető súlyos bűnös. Jézus nem alkalmazza ezt a megtorló sémát: egyszerűen azt akarja, hogy lássuk, lehetséges, hogy nehézségekbe ütközünk vagy csapások érnek minket, de az Úr még ezekben is jelen van és mellettünk áll. A megtérésre való felhívás tehát arra szolgál, hogy meglássuk és megragadjuk ezt az olykor távolinak tűnő jelenlétet.
Ha belegondolunk azokba a súlyos esetekbe vagy pillanatokba, amit mindannyian átéltünk életünk egy-egy pontján, felismerhetjük, hogy a megtérésre való meghívás egyben annak az útját is megnyitja, hogy befogadjuk Isten bizalomteli ölelését.
S ezt úgy viszonozhatjuk, ha gyümölcsöt termünk benne. Akárcsak a fügefa, amelyet ugyanebben a szakaszban említ az evangélista. Gyümölcsöt teremni az Úrban azt jelenti tehát, hogy kibontakoztatjuk azokat az ajándékokat és tehetségeket, amiket mindannyian Istentől kaptunk, s így az Úr szeretetének gyümölcseit teremhetjük.
Adja meg az Úr mindannyiunknak az örökkévalóság elővételezett, végtelen másodperceit, amikor megérezhetjük meleg ölelését, amikor megélhetjük a szív megtérését.