Szeretettel tesszük közzé Leó pápa mai elmélkedését, melyet az angelus imádság során osztott meg a hívekkel. A Szentatya az elmélkedést követően kifejezte közelségét a minnesotai lövöldözás áldozatai felé, valamint erőteljes felhívást intézett a béke elérése érdekében. Mindemellett mindannyiunkat meghívott, hogy aktívan vegyünk részt a holnapi teremtésvédelmi imanapon.
A teretésvédelmi imanapról itt találsz bővebb információt.
Kedves testvéreim, szép vasárnapot!
Az asztalnál való együttlét, különösen a pihenő- és ünnepnapok soràn, minden kultúrában a béke és a közösség jele. A vasárnapi evangéliumban (Lk 14,1.7-14) Jézust az egyik vezető farizeus meghívja, hogy együtt étkezzenek. A vendégfogadás kitágítja a szív terét, a vendégség viszont alázatot igényel, hogy beléphessünk a másik világába.
A találkozás kultúrája ezekből a közeledést kifejező gesztusokból táplálkozik. Találkozni nem mindig könnyű. Az evangélista megjegyzi, hogy az asztaltársak „megfigyelték” Jézust, s általánosságban a hagyomány szigorúbb értelmezői bizonyos gyanakvással tekintettek rá. Ennek ellenére a találkozás megvalósul, mert Jézus valóban közel lép, és ebben a helyzetben sem marad kívülálló. Ő tisztelettel és autentikus módon vendéggé lesz. Lemond azokról a modoros viselkedésformákról, amik csak formalitások voltam, s elkerülték, hogy mind két fél be legyen vonva a történésekbe. Így, Jézus a maga stílusában, egy példabeszéddel írja le, amit lát, és gondolkodásra hívja azokat, akik figyelik őt. Észrevette ugyanis, hogy versengés folyik az első helyekért. És ez ma is így van, nem a családban, hanem azokban az esetekben, amikor fontoss lesz, hogy „megmutassuk magunkat”: ekkor az együttlét versengéssé válik.
Nővérek és testvérek, az Úr napján együtt lenni az Eucharisztia asztalánál azt is jelenti számunkra, hogy átengedjük a szót Jézusnak. Ő szívesen lesz vendégünk, amikor úgy jellemezhet minket, ahogyan Ő lát bennünket.
Nagyon fontos, hogy az Ő szemével lássuk magunkat: gondoljunk arra, hogy milyen gyakran versengésre redukáljuk az életet, s hogy milyen zavarodottakká válunk, amikor némi elismerést kívánunk szerezni, vagy amikor haszontalanul összehasonlítgatjuk magunkat másokkal. Megállni, hogy elgondolkodjunk, hagyni, hogy megrázzon minket az Ige, amely kétségbe vonja a szívünkben levő prioritásokat: ez a szabadság élménye. Jézus a szabadságra hív bennünket.
Jézus az evangéliumban az „alázat” szót használja, hogy leírja a szabadság teljes formáját (vö. Lk 14,11). Az alázatosság ugyanis a saját magunktól való szabadság. Akkor születik meg, amikor Isten országa és annak igazsága valóban leköti a figyelmünket, és mi megengedhetjük magunknak, hogy messzire tekintsünk: ne a lábujjhegyünket nézzük, hanem tekintsünk a távolba! Aki felmagasztalja magát, úgy tűnik, hogy nem igazán talált semmi érdekesebbet önmagánál, és valójában nem igazán biztos magában.
De, aki megértette, hogy Isten szemében mennyire értékes, aki mélyen átérzi, hogy Isten fia vagy lánya, az nagyobb dolgokkal dicsekedhet majd, és olyan méltósága lesz, ami magától ragyog. Ez előtérbe kerül, az első helyre, erőfeszítés és stratégiák nélkül, amikor ahelyett, hogy a helyzeteket kihasználnánk, megtanulunk szolgálni.
Kedves testvéreim, kérjük a mai napon, hogy az Egyház mindenki számára az alázatosság gyakorlóterme legyen, vagyis az a ház, ahol mindig szívesen látnak, ahol nem kell megküzdeni a helyekért, ahol Jézus mindig megszólalhat, és ahol az ő alázatosságára és az ő szabadságára taníthat bennünket.
Mária, akihez most is imádkozunk, e háznak valóban Édesanyja.