Tegnap, szeptember 3-án, XIV. Leó pápa az általános audiencia során katekézisében egy megrendítő pillanatról elmélkedett: Jézus szomjazik a kereszten. Az elmélkedés rávilágított arra, hogy e szomjúság feltárja Jézus és a mi emberségünk egy alapvető aspektusát: rászorulunk másokra. Ez így a Jézus Krisztus személyére vonatkozó misztérium kinyilatkoztatásának szerves részévé vált, ami kifejezi, hogy a megtestesült isteni Ige egész emberségünket magára vette.
Az alábbiakban a katekézist teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim!
A passió történetének szívében, Jézus életének legfényesebb és egyben legsötétebb pillanatában János evangéliuma két szót közöl velünk, melyek hatalmas titkot foglalnak magukba: „Szomjazom” (19,28), és rögtön utána: „Beteljesedett” (19,30). Az utolsó szavak, amik mégis egy egész élet tartalmát hordozzák, s feltárják Isten Fia egész létének értelmét. A kereszten Jézus nem győztes hősként jelenik meg, hanem a szeretet koldusaként. Nem kiált ki semmit, nem ítél, nem védekezik. Alázatosan kéri azt, amit magának semmiképpen sem adhat meg.
A keresztre feszített szomjúsága nem csupán egy meggyötört test fiziológiai szükséglete. Hanem elsősorban egy mély vágy kifejezése is: a szeretet, a kapcsolat, a közösség vágya. Ez egy olyan Isten csendes kiáltása, aki, miután meg akarta osztani velünk emberi mivoltunk egészét, hagyja, hogy ez a szomjúság áthassa. Egy Isten, aki nem szégyelli, hogy kérjen egy korty vizet, mert ezzel a gesztussal azt mondja nekünk, hogy a szeretetnek, ahhoz, hogy igaz legyen, meg kell tanulnia kérnie is, és nem csak adnia.
„Szomjazom”, mondja Jézus, és ezzel kinyilvánítja emberségét és a miénket is. Egyikünk sem elég önmagának. Senki sem tud egyedül megmenekülni. Az élet nem akkor „teljesedik be”, amikor erősek vagyunk, hanem amikor megtanulunk kapni. És éppen abban a pillanatban, miután idegen kezekből ecettel átitatott szivacsot kapott, Jézus kijelenti: „Beteljesedett”. A szeretet kifejezte, hogy szükséget szenved, és éppen ezáltal teljesítette be művét.
Ez a keresztény paradoxon: Isten nem azáltal ment meg, hogy Ő cselekszik, hanem azáltal, hogy hagyja, mások cselekedjenek vele kapcsolatban. Nem azáltal, hogy erővel legyőzi a gonoszt, hanem azáltal, hogy teljes mértékben elfogadja a szeretet gyengeségét. A kereszten Jézus megtanít minket arra, hogy az ember nem a hatalom által valósítja meg önmagát, hanem a mások iránti bizakodó nyitottság révén, még akkor is, ha mások ellenségesek vagy elutasítóak. Az üdvösség nem az önállóságban rejlik, hanem abban, hogy alázattal felismerjük saját szükségünket, és megtanuljuk azt szabadon kifejezni.
Emberségünk beteljesülése Isten tervében nem egy erőszakos cselekedet, hanem a bizalom gesztusa. Jézus nem drámai fordulattal ment meg minket, hanem azzal, hogy olyasmit kért, amit egyedül nem tud megadni önmagának. És itt nyílik meg az ajtó a valódi remény felé: ha még Isten Fia is úgy döntött, hogy nem lesz elég önmagának, akkor a mi szomjúságunk – a szeretet, az értelem, az igazságosság iránt – sem a kudarc jele, hanem az igazságé.
Ezt az igazságot, ami látszólag oly egyszerű, nehéz befogadni. Olyan korban élünk, ami az önállóságot, a hatékonyságot, a teljesítményt díjazza. Az evangélium azonban megmutatja számunkra, hogy emberségünk mértékét nem az határozza meg, amit meghódíthatunk, hanem az a képességünk, hogy hagyjuk magunkat szeretni, és amikor szükséges, hagyjuk, hogy segítsenek nekünk.
Jézus azáltal ment meg minket, hogy megmutatja: kérni nem méltatlan, hanem felszabadító.
Ez az út, amin keresztül kiléphetünk a bűn rejtekéből, és visszatérhetünk a közösségbe. A bűn kezdettől fogva szégyent szült. De az igazi megbocsátás akkor születik, amikor képesek vagyunk szembenézni rászorultságunkkal, és nem félünk többé az elutasítástól.
Jézus szomjúsága a kereszten tehát a miénk is. Ez a sebzett emberiség kiáltása, amely még mindig élő vizet keres. És ez a szomjúság nem távolít el minket Istentől, hanem sokkal inkább egyesít vele. Ha van bátorságunk ezt elismerni, rájöhetünk, hogy még törékenységünk is híd a mennyország felé.
Pontosan a kérésben – s nem a birtoklásban – nyílik meg a szabadság útja, mert megszűnünk úgy tenni, mintha elegek lennénk önmagunk számára. A testvériségben, az egyszerű életben, a szégyenkezés nélküli kérés és a számítás nélküli adás művészetében egy olyan öröm rejtőzik, amit a világ nem ismer. Egy olyan öröm, ami visszavezet minket lényünk eredeti igazságához: olyan teremtmények vagyunk, akik arra teremtettek, hogy szeressünk és szeressenek bennünket.
Kedves testvéreim, Krisztus szomjúságában felismerhetjük valódi szomjúságunkat. És megtanulhatjuk, hogy nincs semmi emberibb, semmi istenibb, mint azt mondani: rászorulok. Ne féljünk kérni, főleg akkor, amikor úgy tűnik, hogy nem érdemeljük meg. Ne szégyelljük kinyújtani a kezünket. A megváltás épp ebben a szerény gesztusban van elrejtve.
A katekézist követően a Szentatya köszöntötte a különböző országokból érkező híveket, majd pedig kapott egy fehér motort a „Jesus bikers” csoporttól, amit árverezésre bocsátanak a Missio Austria madagaszkári gyermeksegély-projektje javára.