Szeptember 28-án, vasárnap XIV. Leó pápa ünnepélyes szentmisét mutatott be, melynek keretében több katekétát is beiktatott új szolgálatába. Ők a hit hirdetőiként kezdik meg küldetésüket, amely a lehető legapróbb cselekedeteikben is megnyilvánulhat. Így életükkel teszek tanúságot Isten Szeretetéről, amely teljes egészében feltárult Jézus Krisztusban.
Alább a homília teljes egészét közreadjuk.
Kedves testvéreim,
Jézus szavai azt közvetítik számunkra, hogy Isten miként tekint a világra, bármely időben és bármely helyen. Az evangéliumban, amit most hallottunk (Lk 16,19–31), Isten egy szegényt és egy gazdagot figyel meg, látja azt, aki éhen hal, és azt, aki a szeme láttára dőzsöl; látja az egyik elegáns ruháit és a másiknak a kutyák által nyaldosott sebeit (vö. Lk 16,19–21). De nem csak ennyit lát: az Úr az emberek szívét nézi, és az ő tekintetén keresztül mi egy rászorulót és egy közömbös embert ismerünk meg. Lázárt elfelejti az, aki vele szemben, alig a háza kapuján túl lakik, Isten mégis közel van hozzá, és emlékszik a nevére. A bőségben élő ember viszont névtelen, mert megfeledkezve felebarátjáról, elveszíti önmagát. Szíve gondolatai szétforgácsolják, ami tele van javakkal, és nincs benne szeretet. Javai nem teszik jóvá.
A történet, melyet Krisztus ránk hagy, sajnos nagyon is időszerű. A gazdagság kapuiban ma egész népek nyomora áll, melyeket háború és kizsákmányolás sújt. Az évszázadok során úgy tűnik, semmi sem változott: hány Lázár hal meg a mohóság színe előtt, ami elfelejti az igazságosságot, vagy a haszonvágy előtt, ami eltiporja a felebaráti szeretetet, és a gazdagság előtt, ami vak az elnyomottak fájdalmára! Mégis, az evangélium arról biztosít minket, hogy Lázár szenvedései véget érnek. Vége lesz fájdalmainak, ahogyan a gazdag dőzsöléseinek is, és Isten igazságot szolgáltat mindkettőjüknek:
„Történt pedig, hogy meghalt a szegény, és fölvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették." (22. v.).
Az Egyház fáradhatatlanul hirdeti az Úrnak ezt az igéjét, hogy megtérítse szívünket.
Szeretteim, különös egybeesés folytán éppen ez az evangéliumi szakasz hangzott el egykor a Katekéták Jubileumán is az Irgalmasság Szent Évében. Az ebből az alkalomból Rómába érkezett zarándokokhoz fordulva Ferenc pápa kiemelte, hogy Isten minden rossztól megváltja a világot azáltal, hogy életét adja a mi üdvösségünkért. Az Ő cselekedete a mi küldetésünk kezdete, mert arra hív minket, hogy önmagunkat odaadjuk mindenki javára. A pápa így szólt a katekétákhoz:
„Ez a központ, amely körül minden forog, ez a lüktető szív, amely mindennek életet ad, a húsvéti örömhír, az első örömhír: az Úr Jézus feltámadt, az Úr Jézus szeret téged, odaadta érted az életét; feltámadott és él, melletted áll, és minden nap téged vár” (Homília, 2016. szeptember 25.).
Ezek a szavak elgondolkodtatnak minket a gazdag ember és Ábrahám párbeszédével kapcsolatban is, melyet az evangéliumban hallottunk: ez egy esdeklés, mellyel a gazdag a testvérei megmentéséért könyörög, és amely számunkra is kihívássá válik.
Ábrahámmal beszélve ugyanis, a gazdag így kiált fel: „Ha a halottak közül tér valaki vissza hozzájuk, bűnbánatot tartanak” (Lk 16,30). Ábrahám így válaszol:
„Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, annak sem hisznek, ha valaki feltámad a halálból” (31. v.).
Nos, valaki valóban feltámadt a halálból: Jézus Krisztus. A Szentírás szavai tehát nem akarnak csalódást okozni vagy elcsüggeszteni bennünket, hanem sokkal inkább fel kívánják ébreszteni a lelkiismeretünket. Mózesre és a prófétákra hallgatni azt jelenti, hogy emlékezetünkbe idézzük Isten parancsait és ígéreteit, akinek gondviselése soha senkit nem hagy el. Az evangélium azt hirdeti, hogy mindenki élete megváltozhat, mert Krisztus feltámadt a halálból. Ez az esemény az az igazság, amely megment minket: ezért meg kell ismernünk és hirdetnünk kell, de ez nem elég. Szeretnünk is kell: ez a szeretet az, amely elvezet minket az evangélium megértésére, mert átalakít bennünket azáltal, hogy megnyitja szívünket Isten igéjére és a felebarát tekintete előtt.
Ezzel kapcsolatban ti, katekéták, Jézus azon tanítványai vagytok, akik tanúvá váltok: az általatok végzett szolgálat neve a görög katēchein igéből származik, ami azt jelenti, hogy élőszóval tanítani, visszhangozni. Ez azt jelenti, hogy a katekéta a szó embere, egy olyan szóé, amit saját életével mond ki. Ezért az első katekéták a szüleink, azok, akik először szóltak hozzánk és megtanítottak minket beszélni. Amint anyanyelvünket elsajátítottuk, úgy a hit hirdetését sem lehet másra bízni, ott történik ugyanis, ahol élünk. Mindenekelőtt otthonainkban, az asztal körül: amikor van egy hang, egy gesztus, egy arc, amely Krisztushoz vezet, a család megtapasztalja az evangélium szépségét.
Mindannyiunkat azok tanúságtétele által neveltek a hitre, akik előttünk hittek. Gyermekként és serdülőként, fiatalként, majd felnőttként és idősként is, a katekéták elkísérnek minket a hitben, megosztva egy véget nem érő utat, ahogyan ti is tettétek ma, a jubileumi zarándoklaton. Ez a dinamika az egész Egyházat érinti:
ugyanis, miközben Isten Népe férfiakat és nőket szül a hitre,
„egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is.” (Dei Verbum dogmatikai konstitúció, 8).
Ebben a közösségben a Katekizmus az az „úti eszközünk”, amely megvéd minket az individualizmustól és a viszályoktól, mert az egész katolikus Egyház hitéről tanúskodik. Minden hívő együttműködik lelkipásztori munkájában azzal, hogy meghallgatja a kérdéseket, osztozik a megpróbáltatásokban, és szolgálja az igazságosság és igazság iránti vágyat, amely az emberi lelkiismeretben lakozik.
Így tanítanak a katekéták, vagyis belső nyomot hagynak: amikor hitre nevelünk, nem ismereteket adunk át, hanem a szívbe helyezzük az élet igéjét, hogy az a jó élet gyümölcseit hozza. Szent Ágoston Deogratias diakónusnak, aki azt kérdezte tőle, hogyan legyen jó katekéta, így válaszolt:
„Úgy add elő mindazt, amit mondasz, hogy az, aki hallgat téged higgyen, a hit által reméljen, a remény révén pedig szeressen” (De catechizandis rudibus, 4, 8).
Kedves testvéreim, tegyük magunkévá ezt a meghívást! Emlékezzünk, hogy senki sem adhatja azt, amije nincs. Ha az evangéliumi gazdag ember szeretettel lett volna Lázár iránt, nemcsak a szegénnyel, hanem önmagával is jót tett volna. Ha annak a névtelen embernek lett volna hite, Isten megmentette volna őt minden gyötrelemtől: a világi gazdagsághoz való ragaszkodás volt az, ami elvette tőle az igazi és örök jó reményét. Amikor minket is megkísért a mohóság és a közöny, napjaink sok Lázárja emlékeztet minket Jézus szavára, és így számunkra még hatékonyabb katekézissé válnak e jubileum során, amely mindenki számára a megtérés és a megbocsátás, az igazságosság melletti elköteleződés és a béke őszinte keresésének ideje.