A mai vasárnap XIV. Leó pápa hét új szentet kreált, akik több életállapotban életék meg az életszentséget. Ők mind bátorítanak bennünket, hogy bárhol is legyünk, megpróbáljuk valóságra váltani mindazt, amit az Úr szívünkbe helyezett legmélyebb vágyunkként. Mi is járjunk a hit tanúinak sorában!


Kedves testvéreim!

A kérdés, amellyel az imént felolvasott evangélium zárul, a mi elmélkedésünket is megnyitja:

„Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8).

Ez a kérdés feltárja előttünk, mi a legértékesebb az Úr szemében: a hit, vagyis az Isten és az ember közötti szeretetkötelék. Éppen ma, áll előttünk hét tanú áll előttünk, az új szentek, akik Isten kegyelméből lángolva tartották a hit lámpását, sőt, ők maguk váltak lámpásokká, melyek képesek Krisztus világosságát terjeszteni.

A nagy anyagi és kulturális, tudományos és művészeti javakhoz képest - nem mintha azok megvetendőek lennének - a hit azért emelkedik ki, mert hit nélkül az előbbiek értelmüket veszítik. Az Istennel való kapcsolat a legjelentősebb, mert Ő teremtett mindent a semmiből az idők kezdetén, és ő ment meg mindent a semmitől, ami véget ér az idő során. Egy földet, ahol nincs hit, olyan fiak népesítenék be, akik Atya nélkül élnek, vagyis olyan teremtmények, akiknek nincs üdvösségük.

Kép: Daniel Ibanez

Ezért kérdez rá Jézus, az emberré lett Isten Fia, a hitre: ha az eltűnne a világból, mi történne? Az ég és a föld olyan maradna, mint korábban, de szívünkben nem lenne többé remény; mindannyiunk szabadságát legyőzné a halál; az élet iránti vágyunk a semmibe hullana. Istenbe vetett hit nélkül nem remélhetjük az üdvösséget. Jézus kérdése tehát nyugtalanít minket, igen, de csak akkor, ha elfelejtjük, hogy maga Jézus mondja ki e szavakat. Az Úr szavai ugyanis mindig „evangéliumok”, vagyis az üdvösség örömhírei maradnak. Ez az üdvösség az örök élet ajándéka, amit az Atyától kapunk, a Fiú által, a Szentlélek erejével.

Kedveseim, éppen ezért beszél Krisztus a tanítványainak arról, hogy „szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1):

ahogyan nem fáradunk bele a lélegzésbe, úgy ne fáradjunk bele az imádságba sem! Ahogyan a lélegzet a test életét fenntartja, úgy az imádság fenntartja a lélek életét: a hit ugyanis az imádságban fejeződik ki, a hiteles imádság pedig a hitből él.

Jézus egy példabeszéddel mutatja be nekünk ezt a kapcsolatot: egy bíró süket marad egy özvegyasszony sürgető kéréseire, akinek kitartása végül cselekvésre készteti őt. Első pillantásra ez a szívós magatartás a remény szép példájává válik számunkra, különösen a próbatételek és a megpróbáltatások idején.

Az asszony kitartása és a bíró viselkedése, aki kelletlenül cselekszik, azonban Jézus egy provokatív kérdését készítik elő: Isten, a jóságos Atya, „ne szolgáltatna igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak?” (Lk 18,7).

Hadd visszhangozzanak ezek a szavak a lelkiismeretünkben: az Úr megkérdezi tőlünk, hisszük-e, hogy Isten igazságos bírónak mindenki iránt. A Fiú azt kérdezi, hisszük-e, hogy az Atya mindig a mi javunkat és minden ember üdvösségét akarja. Ezzel kapcsolatban két kísértés teszi próbára hitünket: az első a rossz botrányából merít erőt, s arra a gondolatra vezet, hogy Isten nem hallgatja meg az elnyomottak kiáltását és nem könyörül az ártatlan fájdalmon. A második kísértés az az igény, hogy Istennek úgy kellene cselekednie, ahogyan mi akarjuk: az ima ekkor átadja a helyét egy Istennek szóló parancsnak, hogy megtanítsuk neki, hogyan legyen igazságos és hatékony.

Mindkét kísértésből Jézus szabadít meg minket, a gyermeki bizalom tökéletes tanúja. Ő az ártatlan, aki különösen a szenvedése alatt így imádkozik: „Atyám, legyen meg a te akaratod” (vö. Lk 22,42). Ezek ugyanazok a szavak, amelyeket a Mester a Miatyánk imádságában ajándékoz nekünk.

Kép: Daniel Ibanez

Bármi is történjék, Jézus Fiúként az Atyára bízza magát; ezért mi, mint testvérek az ő nevében, hirdetjük:

„Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk néked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható, örök Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Római Misekönyv, II. Eucharisztikus ima, Prefáció).

Az Egyház imádsága arra emlékeztet minket, hogy Isten mindenkinek igazságot szolgáltat, és mindenkiért odaadja az életét. Így, amikor azt kiáltjuk az Úrhoz: „hol vagy?”, ezt a fohászt imává alakíthatjuk, és akkor felismerjük, hogy Isten jelen van, ahol az ártatlan szenved. Krisztus keresztje Isten igazságosságát nyilatkoztatja ki.

Isten igazságossága pedig a megbocsátás: látja a rosszat és megváltja azáltal, hogy magára veszi azt. Amikor a fájdalom és az erőszak, a gyűlölet és a háború keresztre feszít minket, Krisztus már ott van, értünk és velünk a kereszten. Nincs sírás, amit Isten ne vigasztalna meg; nincs könnycsepp, ami távol lenne az ő szívétől. Az Úr meghallgat, úgy ölel magához, amilyenek vagyunk, hogy olyanná alakítson minket, amilyen Ő. Aki pedig elutasítja Isten irgalmát, az nem lesz készséges az irgalomra felebarátja iránt. Aki nem fogadja el a békét, mint ajándékot, az nem képes a békét adni.

Kedveseim, most megérthetjük, hogy Jézus kérdései határozott meghívást jelentenek a reményre és a cselekvésre: amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet Isten gondviselésében? Éppen ez a hit az, ami támogatja az igazságosságért való elkötelezettségünket, mert hisszük, hogy Isten szeretetből menti meg a világot, megszabadítva minket a fatalizmustól. Kérdezzük meg tehát magunktól: amikor halljuk a bajban lévők felhívását, az Atya szeretetének tanúi vagyunk-e, ahogyan Krisztus is az volt mindenki iránt? Ő alázatos, aki a gőgöseket megtérésre hívja, az igaz, aki minket is igazzá tesz, amint azt a mai új szentek tanúsítják: nem hősökként, vagy valamely eszmény bajnokaiként, hanem mint hiteles férfiak és nők.

Kép: Schnider Anikó

Krisztus e hűséges barátai ők: akik vértanúkká lettek hitükért, akár Shoukrallah Maloyan Ignác püspök és To Rot Péter katekéta; s evangelizálók és misszionáriusok, mint Maria Troncatti nővér; karizmatikus alapítók, mint Vincenza Maria Poloni nővér és Carmen Rendiles Martínez nővér; s akiknek szíve égett az odaadástól, s így az emberiség jótevői lettek, mint Bartolo Longo és José Gregorio Hernández Cisneros. Közbenjárásuk segítsen minket a megpróbáltatásokban, és példájuk inspiráljon minket a szentségre való közös hivatásunkban. Miközben e cél felé zarándokolunk, imádkozzunk szüntelenül,

„Maradj meg abban, amit tanultál, és amiről meggyőződtél” (vö. 2Tim 3,14). A földön megélt hit így táplálja a mennyei reményt.
Kép: Daniel Ibanez
Oszd meg ezt a cikket!