Egyes országokban ma van a „Slow Down nap”, vagyis „Lassíts! nap”. Nyilván mindez felhívja a figyelmet, hogy az évek során sok baleset történt az utakon, melyek a sebesültek mellett olykor halálos áldozatokat is követeltek.
Na de ezt a felhívást – még ha nem is vezetünk – átfordíthatjuk saját életünkre is?
Ha belegondolunk, hétköznapjaink olykor nagy rohanásnak tűnnek, mintha egy autópályán kellene egyre gyorsabban mennünk: rengeteg órán kell helyt állnunk, vizsgákra vagy érettségire kell készülnünk, s talán vannak, akiknek talán már a munka világában kell helytállniuk, nem is beszélve a fiatalokról, akik egyszerre tanulnak és dolgoznak, miközben talán már tervezgetik családi életüket…
És talán eljön majd a várva várt szünidő, amikor hirtelen észrevesszük, hogy rengeteg dolgot kell bepótolnunk, vagy épp egy kicsit előre szeretnénk dolgozni, ill. a vendégek miatt mindent ki kell takarítani, stb. Pl. megírhatjuk beadandóinkat a karácsonyi és a húsvéti szünet idején, vagy épp extra munkát vállalhatunk, s egyébként is találunk egy csomó olyan dolgot, amit megcsinálhatnánk, mert egyébként nincs rá időnk. Tehát a pihenés ideje is rohanássá válik.
És ez jól is van így.
Természetes, hogy szeretnénk mindig több időt szentelni kötelezettségeinknek vagy épp szeretteinknek. De ezt okosan kell tennünk.
Egyszer egy fiatal lány, akinek szülei egy autóbalesetben elhunytak, megjegyezte:
„A szüleim kiskoromban mindig mindent meg akartak tenni értünk. Volt, amikor rengeteget dolgoztak értünk, és alig láttuk őket. A lehető legjobbat akarták nekünk, és ez nagyon szép… de a nagy rohanásban elfelejtették, hogy néha csak egy kis együttlétre van szükség, hogy feléleszd a benned égő szeretetet. Annyira szeretném, ha még egy kis időt együtt tölthetnénk!”
Ha belegondolunk, igaz. Fontos, sőt elengedhetetlen, hogy a ránk bízottak számára minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Ugyanakkor emlékeznünk kell arra, hogy a ránk bízottakkal – legyenek kisgyermekek, osztálytársak, kollégák, stb. – megfelelő idő töltsünk. Az együtt töltött idő mélyebb nyomot hagy olykor az emberben, mint azt gondolnánk. Soha nem elvesztegetett idő, hanem kölcsönös ajándék.
Arról nem is beszélve, hogy a józan sietség olykor kapkodássá válik, amikor oly könnyű elveszíteni, mi is a lényeges.
Fontos, hogy néha megálljunk, hogy néha lelassítsunk és a feladatok helyett a körülöttünk lévőkre összpontosítsunk (és ebben Isten is benne van!).
Ugyanis amikor engedjük, hogy a kapkodás magával ragadjon, néha meggondolatlan döntéseket hozunk, amikor csak és kizárólag egy adott problémára fókuszálunk, s talán az első adandó megoldást pánikunkban el is fogadjuk. De nem mindig válik javunkra a legkézenfekvőbb, „instant” megoldás.
Életünk olyan, mint egy nagy út, ami – ha hittel elfogadjuk – az örökkévalóság teljes boldogságra, az Istennel való teljes szeretetközösségre vezet.
Ezen az úton szükségünk van arra, hogy gyökeret verjünk Isten Igéjében, abban, aki emberré lett. Ez pedig több dologra is felhívja figyelmünket:
1. egyrészt, néha le kell lassítanunk, hogy Istennel töltsünk némi időt: ez az elmélkedés és az imádság tere, amikor egészen rábízzuk magunkat Isten szeretetére;
2. másrészt, időt kell szakítanunk a felebaráttal való találkozásra, aki mindig visszatükrözheti Isten szeretetének egy-egy vonását. És ehhez néha fel kell adnunk saját preferenciáinkat.
3. és végül, de nem utolsósorban: olykor le kell lassítanunk, hogy felfedezzük valódi önmagunkat, hogy ellenőrizzük életünk útja jó irányba halad-e? (Gondoljatok csak bele, ha életünk süvít is, de a cél nem megfelelő, gyorsan haladunk… de egy hibás cél felé…)
Néha tehát meg kell állnunk. Le kell lassítanunk, és reflektálnunk kell, ahogy az úton haladók is néha ránéznek az iránytűre: „vajon jó irányba haladok?”
És ez a hétköznapi döntéseinkre, a nagy hivatásbeli kérdéseinkre éppúgy igaz.
Mondhatnánk, néha maga az Úr hív, hogy olykor megálljunk, és felfedezzük: ő már megváltotta a világot, nem nekem kell…
S az egyház is segít minket abban, hogy lelassítsunk, és úticélunk felé forduljunk, amikor
– meghív, hogy vasárnaponként egy órácskára megálljunk, és tekintsünk egészen közelről Isten jelenlétére a szentmisére;
– amikor meghív, hogy egy-egy szentségimádás során az Úr elé álljunk, úgy ahogy vagyunk;
– amikor meghív, hogy lelkigyakorlaton egy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból és csak rá figyeljünk;
– amikor segítséget ad és felajánlja a segítséget, hogy megkülönböztessük, milyen életállapotot válasszunk;
– amikor felmutatja az esti, közös imádság erejét.
S így az ő szerető jelenlétét megtapasztalva, mintegy új emberként indulhatunk el a hétköznapok sűrűjében.