A platóni barlanghasonlat mélyebb értelme (egyik a sok közül) csak most kezd alakot ölteni belső szemeim előtt.
A barlangi mutatványosdi nem más, mint a látszatok színháza, a „kép mutatás” a hazugság, az egónak élés, a bálványimádás, a színtelen szolgaság: mindez a lélek rabsága az igazság nélküli valóságban.
Az igazság hiánya a szabadság hiánya is egyben.
Ezt a megkötözöttséget a szív érzi és lázad, erre való a düh, a harag, a keserű epe, ami az elevenéből robban ki az embernek, ha igazságtalan, hazug, hamis tettet lát.
A szív mindenestül ellenkezik a bebörtönzés, az ego, a látszatok hamis keretei ellen.
Egész életemet csak látszatokért tenni: ez a szabadság teljes elvesztése.
Amikor a látszatot, az ego-t, ezt a börtönt magamra húzom, mindig fájdalmasabb. Amikor a börtönt én építem, mert azt hiszem, én magam vagyok a börtön, az a legrosszabb. Nem látom, hogy én nem a „látszatén” vagyok. Nem látom, hogy nem az vagyok, akinek hinni akarom magam.
A barlangban homály van, mert az igazság hiánya kiöli a valóság színpompáját és áporodott szürkeséget ismer csak. Nem akarok ott lenni. De néha nem látom, hogy van más. Néha pedig nem tudok kimászni a barlangból. Le vagyok kötözve.
Pedig erőlködöm, próbálok kivergődni, mert látom a fényt, látom, ahogy színes spektrumokra bomlik a barlang bejáratánál, és arra is emlékszem, hogy jártam már egészen közel a barlang szájához, csak vissza lettem rángatva ide, ebbe a megátalkodottan hamis színházba.
A barlangban több színház is van. Egyik a látható, külső színház, de ez nem létezne, ha a foglyokban mind, belül ne élne egy még kietlenebb és még falsabb belső látszatvilág.
Ez a belső színház egy annyira színtelen és hazugsággyár, hogy megirigyelné bármely totalitárius állam propagandagépezete. Innen végképp nem tudok kiszállni.
De a Papa azt mondta egyszer, hogy kiszed innen és én elhiszem neki.