Az Egyetemes Egyház e hétvégén ünnepelte a máriás lelkiségek jubileumát, melynek során szombaton a Szentatya arany rózsát ajánlott fel Szűz Máriának a Fatimai kegyhely szobra előtt a Szent Péter téren, miközben hívők ezrei imádkozták a rózsafűzért.
Képek: Daniel Ibanez
Vasárnap pedig XIV. Leó pápa szentmisét mutatott be, melynek során mindenkit arra hívott, hogy kövesse a Szent Szűz példáját, aki engedelmesen és alázatosan követi Szent Fiát.
Imádkozzunk, hogy a Szent Szűz lámpásként és közbenjáróként vezessen minket is a Fiához vezető úton, aki képes megadni a valódi békét a világnak.
Az alábbiakban a mai szentmise homiliáját teljes terjedelmében közöljük.
Kedves nővéreim és testvéreim,
Pál apostol ma, amint Timóteushoz, úgy mindannyiunkhoz szól: „Emlékezzél meg Jézus Krisztusról, Dávid leszármazottjáról, aki feltámadt a halálból” (2Tim 2,8). A máriás lelkiség, ami hitünket táplálja, Jézust helyezi a középpontba. Ahogyan a vasárnap is, ami minden új hetet az ő halálból való feltámadásának távlatában nyit meg.
„Emlékezzél meg Jézus Krisztusról”: egyedül ez számít, ez tesz különbséget az emberi lelkiségek és Isten útja között. Pál, aki „bilincsben van, mintha egy gonosztevő lenne” (9. vers), arra int minket, hogy ne veszítsük el a középpontot, ne feledkezzünk meg Jézus nevéről saját történetében, az ő keresztjében. Amit mi túlzónak tartunk és megfeszítünk, azt Isten feltámasztja, mert ő „önmagát nem tagadhatja meg” (13. vers).
Jézus Isten hűsége, Isten hűsége önmagához. A vasárnapnak tehát kereszténnyé kell tennie minket, hogy Jézus izzó emlékével töltse el érzéseinket és gondolkodásunkat, megváltoztatva, miként élünk együtt, miként lakjuk be a földet. Minden keresztény lelkiség ebből a tűzből fakad, és hozzájárul ahhoz, hogy még élénkebbé tegye azt.
A Királyok második könyvéből (5,14-17) felolvasott részlet a szír Naamán gyógyulására emlékeztetett minket. Maga Jézus is magyarázta ezt a szakaszt a názáreti zsinagógában (vö. Lk 4,27), és értelmezésének hatása meghökkentő volt honfitársai számára. Az a kijelentés, hogy Isten inkább ezt a leprás idegent mentette meg, mint az Izraelben lakókat, általános felháborodást váltott ki: „Ezt hallva mindnyájan haragra gerjedtek a zsinagógában. Fölkeltek, kiűzték a városból, és fölvezették annak a hegynek a peremére, melyre városuk épült, hogy letaszítsák” (Lk 4,28-29).
Az evangélista nem említi Mária jelenlétét, akkor is, ha vsz. jelen is lehetett, és átélhette azt, amit az idős Simeon jövendölt neki, amikor a csecsemő Jézust a templomba vitte:
„Íme, ő sokak romlására és feltámadására lesz Izraelben, jel, amelynek ellene mondanak – és a te lelkedet is tőr járja át –, hogy fény derüljön sok szív gondolataira” (Lk 2,34-35).
Igen, szeretteim, „Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). Így Ferenc pápa a szír Naamán történetében egy átható és aktuális üzenetet látott az Egyház számára. A Római Kúriához ugyanis így szólt:
„Ez az ember kénytelen együtt élni egy szörnyű drámával: leprás. Fegyverzete, amely hírnevet szerzett neki, valójában egy törékeny, sebzett, beteg emberséget takar. Ezzel az ellentmondással gyakran találkozunk életünkben: néha a nagy ajándékok páncélként szolgálnak, hogy elfedjük a nagy gyengeségeket. […] Ha Naamán továbbra is csak érdemeket gyűjtött volna páncéljára, végül a lepra felemésztette volna: látszólag élt volna, igen, de bezárkózva betegségébe és elszigetelve.”
Ettől a veszélytől szabadít meg minket Jézus, ő, aki nem visel páncélt, hanem mezítelenül világra, majd meghal; ő, aki anélkül adja ajándékát, hogy a meggyógyított leprásokat arra kényszerítené, hogy elismerjék őt: az evangéliumban csupán egy szamaritánus ismeri fel, hogy megmenekült (vö. Lk 17,11-19). Talán minél kevesebb címmel büszkélkedhet valaki, annál világosabb számára, hogy a szeretet ingyenes. Isten tiszta ajándék, csak kegyelem, de mégis mennyi hang és meggyőződés választhat el minket ma is ettől a puszta és alapvető igazságtól!
Testvéreim, a máriás lelkiség az evangélium szolgálatában áll: feltárja annak egyszerűségét. A názáreti Mária iránti szeretetünk a Szent Szűzzel együtt Jézus tanítványaivá formál minket, arra nevel, hogy visszatérjünk hozzá, hogy elmélkedjünk és összekapcsoljuk az élet eseményeit, melyeken keresztül a Feltámadott ma is meglátogat és hív minket. A máriás lelkiség belemerít minket abba a történelembe, amely fölött megnyílt az ég, segít meglátnunk a gőgösöket, amint szétszóródnak szívük gondolataiban, a hatalmasokat, amint megfosztják őket trónjaikról, és a gazdagokat, amint üres kézzel távoznak. Valamint elkötelez minket arra, hogy az éhezőket javakkal töltsük el, a megalázottakat felemeljük, emlékezzünk Isten irgalmára és bízzunk karjának hatalmában (vö. Lk 1,51-54). Az ő Országa ugyanis azáltal jön el, hogy bevon minket, ahogyan Máriát is, amikor „igenjét” kérte, amit egyszer mondott ki, majd nap mint nap megújított.
Azok a leprások az evangéliumban, akik nem térnek vissza hálát adni, arra emlékeztetnek minket, hogy Isten kegyelme elérhet hozzánk anélkül, hogy választ találnánk, meggyógyíthat minket anélkül, hogy bevonna minket. Óvakodjunk tehát attól, a templomba való felmeneteltől, amely nem állít minket Jézus követésébe. Léteznek olyan istentiszteleti formák, amelyek nem kötnek össze másokkal és elaltatják szívünket. Akkor nem élünk át valódi találkozásokat azokkal, akiket Isten az utunkba hoz; amikor nem veszünk részt, ahogyan Mária tette, a világ megváltoztatásában és a Magnificat örömében. Óvakodjunk attól, hogy a hitet eszközként használjuk, ami azzal a veszéllyel jár, hogy a másokat – gyakran a szegényeket – ellenségként, elkerülendő és elutasítandó „leprásként” tekintsük.
Mária útja Jézus mögött halad, Jézus útja pedig minden ember felé vezet, különösen a szegények, a sebzettek, a bűnösök felé.
Ezért az igazi máriás lelkiség megvalósítja az Egyházban Isten gyengédségét, s annak anyai szeretetét. Mert – ahogyan az Evangelii gaudium apostoli buzdításban olvassuk –
„valahányszor Máriára tekintünk, újra elkezdünk hinni a gyengédség és a szeretet forradalmi erejében. Benne látjuk, hogy az alázat és a gyengédség nem a gyengék, hanem az erősek erényei, akiknek nincs szükségük arra, hogy másokkal rosszul bánjanak ahhoz, hogy fontosnak érezzék magukat. Máriára tekintve felfedezzük, hogy aki azért dicsőítette Istent, mert „letaszította a hatalmasokat a trónról” és „a gazdagokat üres kézzel küldte el” (Lk 1,52–53), ugyanaz, aki otthonos melegséget biztosít keresésünk során az igazság felé” (288. pont).
Szeretteim, ebben az igazságosságra és békére szomjazó világban tartsuk életben a keresztény lelkiséget, a népi áhítatot azon események és helyek iránt, melyeket Isten megáldott, és melyek örökre megváltoztatták a föld színét. Tegyük ezt a megújulás és átalakulás mozgatórugójává, ahogyan a jubileum is kéri, amely a megtérés és a jóvátétel, az újragondolás és a felszabadulás ideje. Járjon közben értünk Szűz Mária, a mi reménységünk, és vezessen minket ismét és mindörökké Jézushoz, a megfeszített Úrhoz. Mert Benne rejlik mindenki számára az üdvösség.