Miközben hamvazószerdán a világ nagy része csak egy átlagos hétköznapot lát, Rómában egy több mint ezeréves rituálé elevenedik meg.
Minden évben a Szentatya elhagyja a Vatikán falait, hogy az Aventinus-dombon vezesse a keresztény világ egyik leglátványosabb bűnbánati körmenetét.
De miért pont ott, és miért gyalogol a pápa két ősi templom között?
A stációs liturgia: Róma, mint egyetlen hatalmas templom
A hagyomány az első századokra nyúlik vissza, amikor a római keresztények a nagyböjt minden napján más-más vértanú sírjánál vagy templomában (latinul: statio) gyűltek össze misézni. A pápa is csatlakozott hozzájuk, ezzel fejezve ki, hogy az egész város egyetlen imádkozó közösséget alkot.
Az egyik legfontosabb állomás ezek közül a hamvazószerda: a nagyböjt kezdete.
Út a Szent Anzelmtől a Szent Szabináig
A szertartás egy különleges „lelki koreográfiát” követ:
Gyülekezés (Collecta):
A liturgia a Szent Anzelm (Sant’Anselmo) bencés templomban kezdődik. Itt gyűlnek össze a bíborosok, püspökök, bencés szerzetesek és a domonkos atyák.
A bűnbánati körmenet:
Ezután a pápa vezetésével a tömeg elindul gyalog a Szent Szabina (Santa Sabina) bazilikához. A menet közben a Mindenszentek litániáját éneklik, kérve az égiek segítségét a negyvennapos lelki harchoz.
A hamvazkodás:
A menet végcélja a Szent Szabina-bazilika, Róma egyik legősibb és legszebb ékszerdoboza. Itt történik meg a hamvazkodás szertartása. Érdekesség, hogy a pápát hagyományosan a Szent Szabina címtemplomának bíborosa hamvazza meg, majd ő hamvazza meg a többieket.
Miért pont a Szent Szabina?
A Szent Szabina az 5. századból maradt ránk, és ez a domonkos rend anyatemploma. Egyszerűsége, monumentális fa kapui és fénnyel teli hajója tökéletesen tükrözi a nagyböjt tisztaságát. Amikor a pápa ide belép, azzal azt üzeni: vissza kell térnünk az alapokhoz, a lényeghez.
Régen a pápák mezítláb tették meg ezt az utat, hamuval a fejükön, jelezve, hogy ők is ugyanolyan bűnbánó koldusok Isten előtt, mint bárki más.
Bár ma már cipőben járnak, az üzenet ugyanaz: az Aventinus-domb meredekén felfelé kapaszkodni jelkép. A nagyböjt nem kényelmes séta, hanem megfeszített menetelés a feltámadás felé.
Mit üzen ez nekünk ma?
A nagyböjt – ahogy Leó pápa fogalmaz – megszabadít minket attól a vágytól, hogy mindenáron látszani akarjunk. Arra tanít, hogy vegyük észre azt, ami születik és növekszik a csendben, az imában és a böjtben.
Prédikációjában ezt mondta:
„Ma, amikor megkapod a hamut a homlokodra, ne feledd: ez a gesztus Szent VI. Pál szavaival élve egy „realista pedagógia”, amely visszavezet létezésünk valódi céljához. Nem egyedül jársz: a pápával, a vértanúkkal és az egész Egyházzal együtt lépsz rá az útra, amely a tehetetlenségből Isten lehetőségei felé vezet.”
Mi a mi „stációs utunk”?
Ez a római hagyomány arra hív minket, hogy mi se maradjunk egy helyben. A nagyböjt nem egy állapot, hanem egy mozgás: elindulni a saját „Szent Anzelmünkből” (a megszokásainkból), és eljutni a „Szent Szabinánkig” (a valódi bűnbánatig és Isten jelenlétéig).
Nem vagy egyedül az utadon: a pápával és az évszázadok keresztényeivel együtt lépkedsz te is az Aventinus-domb láthatatlan lejtőin.