„Kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak hívott.” (Lk 6,6)
Amikor az ember először tanul meg focizni egy foci akadémián, van valami, ami azonnal világossá válik számára. A játékban különböző szerepek vannak; s minden játékosnak tudnia kell, hogyan kell rúgni, passzolni és/vagy kapura célozni. E szereplők közül az egyiknek, a kapusnak a feladata, hogy mindenekelőtt az ellenfél labdáit hárítsa. Az edző koordinálja a különböző szerepeket egy csapatban. Mindenki focista, s a közös cél, hogy ők az ellenfél kapujába találjanak, de ők ne kapjanak gólt. Ám mindenki különböző saját szerepének megfelelően.
Ez az összetettség igaz a katolikus egyházra is.
Jézus elrendelte, hogy mindannyian a szentségre törekedjünk, de különböző szerepek szerint. Mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy megnyerjük a legfontosabb bajnokságot: azt, amely lehetővé teszi számunkra, hogy elnyerjük az örök élet „trófeáját”.
Jézus a főpap, aki mindenkit összehív. Papként továbbá az, aki megadja nekünk a szentség tapasztalatát, a találkozást az Atyával és a Fiúval a Szentlélekben, hogy mindannyian felemelkedjünk Istenhez; s mi is apostoli papok lehetünk, hogy mindenkit Istenhez vezessünk.
A felszentelt papság különösképp egy olyan szentség, melyet Jézus, az Örök főpap alapított, és amely által más embereket képessé tesz a szentségek kiszolgáltatására, az egyházmegyék és plébániák vezetésére, és Isten titkának magyarázatára. A felszentelésből fakadó szolgálati papság mellett létezik egy, az összes laikusokkal közös, de mégis eltérő papság (általános papság), amelyben a nem pappá szentelt családok és személyek is Isten szolgálatára vannak rendelve az Egyházban, mint tanúságtevők a polgári társadalomban és a világban.
Ahogyan azt a Katolikus Egyház Katekizmusa is tanítja:
873 Maguk a különbségek is, melyeket maga az Úr akart Testének tagjai között, annak egységét és küldetését szolgálják. Mert „az Egyházban a szolgálatok különbözők, de a küldetés egy. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta azt a tisztséget, hogy az Ő nevében és hatalmával tanítsanak, megszenteljenek és kormányozzanak. A világi hívők pedig – részesei lévén Krisztus papi, prófétai és királyi tisztségének – Isten egész népének küldetésén belül az Egyházban és a világban töltik be a maguk szerepét.”
A papok a tizenkét apostol utódai, akik folytatták Jézus művét. Az egyes papokat Krisztus nem azért választotta ki, mert jobban felkészültek, mint mások.
Nem azért, mert ügyesebbek, vagy mert készségesebbek: a pap számára titokzatos terv szerint van elhívva. A pap csak úgy tudja magát Krisztusra bízni, hogy gyöngeségeit és hibáit felajánlja az apostoli munkában. Ebből látjuk, hogy az apostoli élet kezdetén egy olyan kiválasztás történik, amit az apostolok nem értenek: ez egy titokzatos kiválasztás.
Mi sem értjük teljesen hivatásunkat. Mi is kiválasztottak vagyunk a saját állapotunkban a saját korunkban.
Jézus elhívása értelmet adott egész létünknek, megmutatta életünk mély értelmét azzal, hogy arra kért minket, legyünk papjai és apostolai. Jézus így emlékeztetett bennünket arra, hogy feltétel nélküli szeretetre vagyunk hivatottak: az apostoli és papi életben arra vagyunk hivatottak, hogy törekedjünk feltétel nélküli szeretettel szeretni. S ez egyetemes szeretet.
Közel öt éve vagyok felszentelt pap, és tapasztalom annak örömét, hogy átadhatom a szeretetet és az igazságot. Számomra a papság azt jelenti, hogy segítek másoknak abban, hogy megtalálják Istent és önmagukat saját szépségükben, egyediségükben és egyúttal törékenységükben is, hogy napról napra mindannyian szentebbé váljanak. Manapság ugyanis a társadalom nem segít, hogy felfedezzük saját tehetségünket, amit Isten kínált fel, hanem mindenkit egy passzív és homályos magmába olvaszt.
Az igazságot és a szeretetet többféle módon tapasztaltam, de van egy kedves emlékem, amit most megosztok veletek: 2021 decemberében népmisszióra indultam a Milánó provinciájában található Inverunóba. Öt intenzív és erős nap volt, amelyekben sok olyan embert gyóntattam és prédikáltam hozzájuk, akiket mind a szívemben őrzök: mindegyikükben láttam, hogy az Úr belépett a szívükbe és boldoggá tette őket. Nem a pap és prédikátor (vagyis az én) ügyességén keresztül, hanem a felszentelés kegyelme által, amely szabadon és nagylelkűen áradt ki azokban a napokban.