Én lennék a világ legboldogabb embere, ha ezzel a „firkálmánnyal” – amely egy hosszabb sorozat első részeként készült – egyfelől felébreszthetném Bennetek valamelyest a mély, absztrakt gondolkodás roppant egészséges szokását, másfelől pedig – és ez talán ez a legfontosabb – ha valamilyen módon egy kicsit megoszthatnám, átadhatnám a nyelvi eszközökkel szinte kifejezhetetlent: a lelki élményt, Isten lelki megismerését és a hit lelki alapon való megélését.
Ezt a kettős vállalkozást (amelyhez a világ összes cikke sem lenne elég, ne várjatok hát csodát ettől a néhánytól) számtalan módon el lehetne kezdeni. Én most úgy fogok bele, hogy bemutatkozom. És hogy ne szaporítsuk felesen a szót, a bemutatkozást a lényegnél szeretném kezdeni. Ha pedig elfogadjuk azt az előfeltevést, hogy a lényeg általában lelki természetű és a dolgok legmélyén található1, én sem tehetek másként minthogy megosztom az egyik legintimebb részemet Veletek. Ehhez segítségül fogom venni az elmúlt pár hónap során használt naplómat, ahova spontán, szubjektíven igyekeztem leírogatni minden gondolatot, érzést, ami arra érdemesnek tűnt. Ebből a naplóból fogok hát idézni részleteket, és mivel ezeket a szövegeket nem publikálásra szántam, a jobb érthetőség kedvéért igyekszem majd explicitté tenni – a teljesség igénye nélkül néhányat – a mögöttes gondolatok közül.
2024. 08. 16. Bataan, Fülöp-szigetek.
„Nagyon szeretem a tenger illatát. Hajós vagyok. Tengerész. Utazó. Világok bolyongója egy cél érdekében. A szeretetett arcok, a csodálatos nyelvek és helyek összekeverednek bennem. De ez a káosz mind egy irányba mutat, ugyanarra, mint minden tettem, szavam és pillanatom szeretném, hogy mutasson. Külső utazásaim csak a belső útjaim halvány tükörképei.”
Mint a naplóbejegyzés is mutatja, ezt a pár mondatot a Fülöp-szigeteken írtam, és a kontextushoz az is hozzátartozik, hogy áprilistól szeptemberig gyakorlatilag folyamatosan utaztam, bejárva 3 kontinensen 10 országot. Eközben persze többször is elérkeztem arra pontra, hogy feltegyem a kérdést: Miért is utazom én valójában? A sok válasz és magyarázat közül az, amelyiket a legpontosabbnak gondoltam nem az volt, hogy világot lássak, vagy hogy elmenekülhessek otthonról, hanem az, hogy a fizikai utazásaim által teret kaphassak egy lelki utazásra. És miközben ott ültem a Dél-kínai-tenger partján – jócskán benne az utazás folyamatában – az volt a megélésem, hogy a testi és a lelki út élményei és benyomásai egyre inkább összekeverednek bennem, de mégis mintha ebből az örvénylésből kiemelkedne egy irányvonal, egy cél, ami felé ez az egész kirándulás halad.
„Lázasan keresem (mint a Quimby számban) azt az Egyet. Reptéren Londonban, talán szőnyeg alatt, körúton egy kávéházban, budai erkélyen.2 És néha megtalálom, aztán néha úgy tűnik elveszett. De, amikor elveszett, akkor is csak azért veszett el, hogy még jobban megtalálhassam. És ahogy egyre többször találom meg és veszítem el, egyre rövidebb időközönként, egyre jobban vonz. Vonzasz. De a végső megtalálás, az igazi, a végleges: az még várat magára. Én is várok hát. Türelmetlenül mozgolódva, egy pillanatra sem megállva várok.
Hiszen az ember teste mozgásra lett teremtve. Talán a lelke is. Folyamatos utazásra. Kívül és belül. Így tehát mondhatjuk tán azt is: az, hogy állandóan utazom -testben és lélekben- csak ember voltam teljes megélését jelenti.”
Ebben a gondolatmenetben alapvetően kettő kulcsmozzanatot érdemes észrevenni: Először is azt, hogy ez a néhány mondat a korábbi bekezdés megérzéseit, a lelki út céljáról hogyan bontja ki és köti össze a személyes megélésemmel – erre vonatkozik az elvesztés és a megtalálás (folyamatosan növekvő intenzitással) hullámzó dinamikája. Majd pedig egy referencia segítségével azonosítom az utazás, irányát, célját és értelmét az abszolútra használt sok fogalom közül egy már létezővel: ez az Egy3. A szövegkörnyezet egyértelművé teszi, hogy ez az Egy – egy bizonyos szintig biztosan – megismerhető, ám a felé folytatott utazás jellege túlmutat a puszta, hétköznapi értelemben vett megismerésen.4
A második kiemelendő gondolat pedig az, hogy a szöveg vége (az aláhúzott szakasztól) egy hirtelen váltással az addig személyes hangvételű sorokat univerzális emberi szintre emeli. És ebben a mozzanatban megtalálhatjuk azt, ami a számomra a filozófusi gondolkodásmód egyik legfontosabb eleme: a személyes élmény mély megélését egy absztrakció, a megélés univerzális kiterjesztése követi egyetemes emberi alapélménnyé. És ezután következik az immáron egyetemes tapasztalatnak a vizsgálata; okainak, jelentőségének, hatásainak stb. felmérése. Maga a gondolat az ember eredendően és mélyen dinamikus karakterét emeli ki, majd tesz egy kissé bizonytalan kijelentést arra vonatkozólag, hogy mit jelent igazából embernek lenni5. Itt a legfontosabb intuíció az, hogy az ember lelki élete6 mélységesen élő, állandóan változó és ahhoz, hogy mindenestül magunkra öltsük emberi mivoltunkat, bele kell merülnünk ennek a hullámzó tengernek a legmélyére.
2024. 09. 01. Budapest
„Teljesen egyértelmű, hogy ezek a mély, fájdalmas vagy az öröm kábulatában megélt momentumok alkotják filozófiai hitelességem alapját (bár kétlem, hogy lenne ilyenem 21 évesen). Mint már írtam korábban: utazó vagyok, de igazából csak a saját lelkem vándora. És minden gondolatom ezekből a vándorlásokból fakad. Minden filozófus utazó kell legyen, ha fenn akarjuk tartani azt, hogy az ember utazásra lett teremtve. Mert filozófusnak lenni valójában annyi: radikálisan embernek lenni. Minden következményével, a teljes mélységében embernek. Ha nincs filozófia kevésbé ember tehát az ember, mert nincsenek, akik mindenestül emberként akarnak létezni, mindenben a mélységét, az értelmet, és végső soron az Egyet keresve. Az Egyet, aki mindent összeköt, akiből minden származik, aki által, akivel és akiben minden létezik és aki minden dolgok legmélyét adja. A filozófus a legradikálisabb értelemben véve Istenkereső.
De természetesen ezt is meglehet kérdőjelezni.”
Ez az utolsó, hosszabb részlet egységes konklúziót ad a fentebb kifejtetett két gondolatmenetnek. Az előző bekezdésben másodikként részletezett érvelés folytatása képezi a naplóbejegyzés elejét, és elsőként kiemeli a mély, hullámzó lelki életből szerzett tapasztalatok fontosságát a személyes gondolkodásom fejlődésének terén. Szintén a személyes térbe tartozik a filozófusi hivatásom megvallása, amely teljes életformámat áthatja és innen ered a bevezetőben említett bemutatkozás gondolata. Számomra a létezésem legfontosabb része, hogy filozófus, tehát radikálisan ember, tehát mindenestül Istenkereső vagyok.
Egy ponton a szöveg ismét általánossá teszi a személyest és ismét kihangsúlyozza, hogy a filozófus a saját emberi tapasztalatából, mint nyersanyagból dolgozza ki ideáit. Innen pedig már csak egy lépés a végső konklúzió, amely a mély lelki életet megélését (és így embervoltunk teljes magunkra vételét) belehelyezi az Isten (mint Egy) felé folytatott utazás fogalomkeretébe. A lezárás legmeghatározóbb gondolata, az hogy mivel minden dolgok legmélyén Isten van7, ezért az igazán mély lelki élet is csak vele kapcsolatban értelmezhető.
A legutolsó sor – a saját érvelésemben való enyhe bizonytalanságon túl – a biztos tudás lehetetlenségét hivatott kifejezni és rávilágít, hogy az olvasó véleményében a végső és döntő hangsúlyt valószínűbb, hogy a hit, a bizalom és az intuíció adja meg, mint a puszta logika. Ráadásul a racionális megkérdőjelezés mindig lehetséges és lehetséges is kell legyen, még az igazsággal szemben is..