Bár minden korszaknak megvan a maga keresztje, valahogy a Z generációnak is sikerült belenyúlnia. Először biztató azt hallgatni, hogy ma már az lehetsz, aki csak akarsz lenni, de őszintén, szerintem ennél már csak az rosszabb, amikor rájön az ember, hogy ez a mondat tényleg igaz.
Magyarra fordítva a szót: hamarabb tudok 4 fagylalt közül választani, mint 40 közül. Ha az ember valóban bárki lehet, akkor el is várják tőle, nemde? Ahhoz fel kell mérnem saját magam határait, s ha ez megtörtént, már szembe vagyok állítva a gyengeségeimmel, de ezeken még lehet javítani... na meg akkor mindent bele, hogy meglegyen az az oklevél!
Ott az internet, minden tudásanyagot el lehet érni, bárminek a csínját-bínját ki lehet lesni, de ott van az a bizonyos: „nézd, Petike az Instagramon kirakta, hogy már 20 évesen az ultramaratont futja, de a testvérét sem kell félteni, 25 évesen már vállalkozása van”. Autó, ház? Van már? Hogy lesz így család?!
Bár a mondat továbbra is igaz: „Ki mint vet, úgy arat”, valahogy mégis jó lenne önmagunk képességeinek megfelelően mozogni.
A véres, verejtékes küzdelmet nem ússzuk meg, ezt már a Teremtés könyvéből megtanulhattuk. Apropó, Teremtés könyve! Keresztény vagy? Hát akkor le kéne még pár dologról mondani, és ott vannak a törvények...
Szerintem mindenki felfogta és tapasztalta is, hogy a generációnkban borzasztó mennyiségben van jelen a megfelelési kényszer.
Mind világi szempontból, aminek főszerepében a karrier és emberi kapcsolataink vannak, mind egyházi oldalról ezzel a fránya bűnnel kéne szembenézni
Félünk ezektől, hisz lehet, ki leszünk rekesztve, nem lesz család, mert nem elég jó a karriered, nem leszek megbecsülve, és még mindennek a végén az a párbeszéd Istennel... ki tudja, mi lesz a vége?
Azt, hogy félünk, és hogy miért is félünk, már tudjuk, szóval nem ártana, ha gyógyír is lenne erre a problémakörre. A válasz már ott is van az Igében, magában Jézusban.
„Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasszal is?” — Máté 6,25-27
A materiális aggodalmainkról kimondottan tisztán beszél, és ez nem is igényel további magyarázatot. De mi van a kapcsolatainkkal, mind ember, mind Isten felé?
Bűnösök vagyunk és tökéletlenek, mégis ajándékozunk, szeretünk, áldozatot hozunk. Így ha mi ebben a bűnös matériában is képesek vagyunk egymásnak megbocsátani, és egymás életét szeretettel ékesíteni, mennyivel inkább képes erre Isten, magának a szeretetnek a fogalma és léte.
Bár megadatott nekünk a törvény, és vannak olyan ijesztő idézetek Jézustól, amelyek a törvény szerinti életre szólítanak fel mert ha nem…, ezeket fontos kontextuson belül értelmezni, valamint azt is szem előtt tartani, hogy lássuk, mekkora a mércéje az örök életnek, és emberi esendőségünkből érezzük azt, hogy mennyivel nagyobb ennél az isteni irgalom.
Ennek ellenére még így is képesek vagyunk aggodalmaskodni keresztény hitelességünk kételyei miatt.
Ha egy pillantást vetünk családi és legszorosabb baráti kapcsolatainkra, nagyon jól láthatjuk, hogy itt feltétel nélkül szeretünk és vagyunk szeretve. Ahogy pedig fent is olvastuk, mennyivel inkább képes erre Mennyei Atyánk. Így fontos, hogy ezt az elemet beépítsük az istenképünkbe, mert hajlamosak vagyunk még manapság is a büntető és szigorú istenképet kialakítani.
A félelem attól, hogy nem vagyunk elég jók, ezeken kívül még megannyi személyes vetületben meg tud jelenni, amiket szinte fel se lehet sorolni. Így végszónak hoztam egy rövid történetet, ami segíthet saját magunk elfogadásában.
A repedt vödör
Volt egyszer egy vízhordó, aki mindennap két nagy vödörben hordta a vizet a patakból a gazdája házához. Az egyik vödör tökéletes volt, és végig megtartotta a vizet.
A másik vödörön azonban volt egy rés, egy lyuk: mire a vízhordó megérkezett a hosszú útvonal végén a házhoz, ez a vödör mindig csak félig volt vízzel.
Ez így ment két éven keresztül. A törött vödör végtelenül szégyellte a saját hibáját, és egy nap így szólt a vízhordóhoz a patakparton:
„Nagyon szégyellem magam, és bocsánatot kérek tőled, mert a lyuk miatt az út nagy részében elcsöpög a víz, mire odaérsz a gazdához.”
A vízhordó elmosolyodott, és így válaszolt a vödörnek:
„Észrevetted-e, hogy virágok csak a te oldaladon nyílnak az ösvény mentén, és a másikon nem? Én végig tudtam a hibádról, ezért virágmagokat szórtam arra az oldalra. Mindennap te öntözted őket, amíg hazaballagtunk. Két éve szedem le ezeket a gyönyörű virágokat, hogy díszítsék a gazda asztalát. Ha nem lennél ilyen, amilyen vagy, akkor ez a szépség nem ragyogná be a házat.”