A Szentatya szeptember 25-ei, szerdai audienciáján a nagyszombat egy rejtekben történő eseményéről beszélt, amikor Jézus alászállt a poklokra, hogy a halál legsötétebb hatalmából kiragadjon minket.
Az audiencia végén XIV. Leó pápa többek között köszöntötte a jelenlevő magyar zarándokokat is, valamint mindenkit meghívott, hogy októberben minden nap imádkozzák a rózsafüzért a békéért.
„Kedves testvéreim, a közelgő október hónapot az Egyház különösképpen is a szentolvasónak szenteli. Ezért mindenkit arra hívok, hogy a következő hónap minden napján imádkozza a rózsafüzért a békéért, személyesen, a családban vagy a közösségben. Ezenkívül a Vatikánban szolgálatot teljesítőket arra hívom, hogy ezt az imádságot a Szent Péter-bazilikában végezzék, minden nap 19 órakor. Október 11-én, szombaton este 18 órakor ezt közösen végezzük majd a Szent Péter téren, a Máriás Lelkiség Jubileumának virrasztása során, megemlékezve a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának évfordulójáról is."
Az alábbiakban a katekézist teljes terjedelmében közöljük.
Kedves testvéreim, ma is a nagyszombat misztériumánál időzünk el. Ez a húsvéti misztérium azon napja, amikor minden mozdulatlannak és csendesnek tűnik, miközben a valóságban a megváltás láthatatlan tette megy végbe: Krisztus alászáll a poklokra, hogy elvigye a feltámadás hírét mindazoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában voltak.
Ez az esemény, amit a liturgia és a hagyomány örökített ránk, Isten emberiség iránti szeretetének legmélyebb és legradikálisabb gesztusa. Valójában nem elég azt mondani vagy hinni, hogy Jézus meghalt értünk: fel kell ismernünk, hogy szeretetének hűsége ott akart ránk találni, ahol mi már elvesztünk, ott, ahová csak egy olyan fény ereje hatolhat el, ami képes átlépni a sötétség birodalmán.
Az alvilág a bibliai felfogás szerint nem is annyira egy hely, mint inkább egy egzisztenciális állapot: az az állapot, amiben az élet erejét veszti, és ahol a fájdalom, a magány, a bűn, valamint az Istentől és a másoktól való elszakadás uralkodik. Krisztus ebben a mélységben is elér minket, átlépve a sötétség birodalmának kapuit. Belép, úgyszólván, magának a halálnak a házába, hogy kiürítse azt, hogy kiszabadítsa annak lakóit, egyenként kézen fogva őket. Ez egy olyan Isten alázata, aki nem torpan meg bűneink előtt, aki nem riad vissza az emberi lény végső elutasításától sem.
Péter apostol első levelének rövid, általunk hallott szakaszában azt mondja, hogy Jézus, akit a Szentlélek éltetett, elment, hogy az üdvösség hírét elvigye „a börtönben sínylődő lelkeknek” (1Pét 3,19). Ez az egyik legmeghatóbb kép, aminek gondolatát nem a kánoni evangéliumok, hanem egy Nikodémus evangéliumának nevezett apokrif szöveg dolgozta ki. E hagyomány szerint Isten Fia a legsűrűbb sötétségbe hatolt be, hogy elérje utolsó testvéreit is, hogy oda is elvigye az Ő világosságát. Ebben a gesztusban a húsvéti üzenet minden ereje és gyengédsége rejtőzik: soha nem a halálé az utolsó szó.
Szeretteim, Krisztusnak ez az alászállása nemcsak a múltat érinti, hanem mindannyiunk életét. Az alvilág nemcsak a halottak állapota, hanem azoké is, akik a rossz és a bűn miatt halottak. Ez a magány, a szégyen, az elhagyatottság, az élet terhének mindennapi pokla is. Krisztus belép mindezen sötét valóságokba, hogy tanúságot tegyen előttünk az Atya szeretetéről. Nem azért, hogy ítélkezzen, hanem hogy megszabadítson. Nem azért, hogy vádoljon, hanem hogy megmentsen. Mindezt feltűnés nélkül, „lábujjhegyen” lépkedve teszi, mint aki egy kórházi szobába lép be, hogy vigaszt és segítséget nyújtson.
Az egyházatyák ezt a pillanatot rendkívüli szépségű írásokban egy találkozásként írják le: Krisztus és Ádám találkozásaként. Egy találkozásként, ami Isten és az ember közti minden lehetséges találkozás szimbóluma. Az Úr alászáll oda, ahová az ember a félelem miatt elrejtőzött, és nevén szólítja, kézen fogja, felemeli, s visszavezeti a világosságra. Mindezt teljes hatalommal, de végtelen gyengédséggel teszi, akár az apa a fiával, aki attól tart, hogy már nem szeretik őt.
A feltámadás keleti ikonjain Krisztust úgy ábrázolják, amint betöri az alvilág kapuit, és karjait kinyújtva megragadja Ádám és Éva csuklóját. Nemcsak önmagát menti meg, nem egyedül tér vissza az életbe, hanem magával ragadja az egész emberiséget. Ez a Feltámadott igazi dicsősége: a szeretet ereje, egy olyan Isten szolidaritása, aki nem nélkülünk, hanem kizárólag velünk együtt akar megmenekülni. Egy Isten, aki nem támad fel anélkül, hogy át ne ölelné nyomorúságainkat és fel ne emelne minket az új életre.
A nagyszombat tehát az a nap, amikor az ég a legmélységesebb módon látogatja meg a földet. Ez az az idő, amikor a húsvét fénye az emberi történelem minden szegletét megérinti. És ha Krisztus képes volt alászállni odáig, semmit sem lehet kizárni az Ő megváltásából: még éjszakáinkat, legrégibb bűneinket, vagy a megszakadt kötelékeinket sem.
Nincs olyan megtört múlt, nincs olyan veszélyeztetett történet, amit ne érinthetne meg az irgalom.
Kedves testvéreim, Isten számára a poklok alá szállás nem vereség, hanem szeretetének beteljesedése. Nem kudarc, hanem az út, amin keresztül megmutatja, hogy szeretete előtt egyetlen hely sincs túl messze, egyetlen szív sincs túlzottan bezárva, egyetlen sír sincs túlságosan lepecsételve. Ez vigasztal, ez megtart minket.
És ha néha úgy érezzük, hogy elértük a mélypontot, emlékezzünk: ez az a hely, ahonnan Isten képes elkezdeni az új teremtést.
Egy teremtést, amit felemelt emberek, megbocsátott szívek, letörölt könnyek alkotnak. A nagyszombat az a csendes ölelés, amivel Krisztus az egész teremtést bemutatja az Atya előtt, hogy visszahelyezze azt az Ő üdvözítő tervébe.