Mennyire megkapó a hegymászás képét a hitre vonatkoztatni. Talán a legpontosabb allegória, amit a hétköznapi élet szolgáltathat. Mennyire változékony a táj! Milyen hirtelen emelkedik és süllyed az emelkedő! Furcsa hely ez a tudattalan. Andalító, kiismerhetetlen, nagy erdőség.
A zarándok csak sétál, kaptat előre. Akkor boldog, ha hagyja, hogy elámítsa a táj lehengerlő szépsége. Alkalmanként már csak az összeszorított foga viszi előre, a "csakazértis", a düh és a keserű indifferencia, amely mindenre és legfőképpen önmagával szemben dühös és megvető.
Értelmezhetjük ezt a momentumot zuhanásként is.
Egy elrejtett szakadék keveredik a lábunk elé, az erdő hirtelen eltűnik, csak a kő, a szikla marad. Sokkoló mennyire örök a kő.
A vándorló sokszor a legváratlanabb, de legegyértelműbb momentumban, ereje és diadala teljében vágódik bele a szakadékba és a zuhanás minden pillanatában az értelmetlen lázadást valóssá tévő balga káromkodástól visszahangzik a néma és érzéketlen sziklafal. Érzésre önmagában, egyedül zuhan, miközben, tudja csakis önmagába zuhanhat a csalódottság magányától. A gondja látszólag az, hogy önmaga mélyén, ahol valaki mást keresett, nem talált csak csendet és ürességet.
Ez mindentől elrémítette. Nem tudta befogadni ezt a csendet. Mégis mi látjuk rajta: valós gondja nem ez, mert valahol biztosan tudja: a másik ott van.
A szakadékban a méreg, a düh, a csaló érzés önmagára irányul. Dühös magamagára és arra, hogy dühös, dühös a dühre és az elveszetett paradicsomra. Összeesküdtek ellene, és tudja, hogy önmaga volt az összeesküvő. Gyűlöli, hogy gyűlöli önmagát, és nem érti mi törhetett el akkor, amikor látszólag minden rendben volt. Amikor látszólag minden rendben volt. Balga szavak. Ostobaság. Hogyan is lehet olyat mondani: látszólag minden rendben?
Csalódott mert önkifejezését is veszteni érzi, szavai távoli kétbalkezes kalapácsütések. De legfőképpen is: nem tudja elképzelni hogyan lesz ez jobb. Hogyan nem hal bele zuhanásba, hogyan mászhat újra hegyre, hogyan élhet így tovább, hogyan, hogyan? És miért és minek, és mikor? Tudja, hogy nem kellene akarnia, tudni, de nem tud nem akarni tudni.
Az abszurd az ellentmondás. Az abszurd mindig szenvedés. A lelki szenvedés abszurd. Az igazi kérdés: Minden oximoron? Vagy csak paradoxon? Az utazó még nem tudja, csak szenved tőle. Még zuhan. Ha földet ér talán jobban látja majd. A szakadék aljáról nézve világosabb a képlet.