Így kezdte ma Leó pápa katekézisét, amit a Szeminaristák Jubileuma alkalmából tartott. A katekézisen mintegy 6000-ren vettek részt. A szeminaristák kitörő örömmel fogadták a pápát, és örömkiáltásuk „Papa Leone” nem akart megszűnni, amikor a Szentatya el akarta kezdeni katekézisét.
Szeminaristák találkozója a Szentatyával a Vatkiánban | Forrás: EWTN
Híddá válni
A Szentatya katekézisének elején körvonalazta a jövendőbeli papok küldetését, ami amennyire nemes, oly nagy felelősséget ró a szeminaristákra, és minden felszentelt papra:
„Elfogadtátok a meghívást, hogy a megváltó Ige szelíd és erőteljes hirdetői legyetek, s egy kilépő és missziós egyház szolgálóivá váljatok.”
Emellett Leó pápa bátorította a kispapokat, hogy engedjék, hogy egész énük átalakuljon a Szentlélek által képzésük során, amely a teljes személyt, annak minden porcikáját érinti. Ezáltal Krisztus kegyelme hidakká formálhatja a szeminaristákat, akik a „remény tanúiként” és egy „kilépő és missziós egyház szolgálóiként” megnyithatják az utat Krisztus felé mások számára:
„Nincs bennetek semmi, amit el kellene vetni; mindent be kell fogadni és át kell alakítani a búzaszem logikája szerint, hogy boldog emberek és papok legyetek, akik hidakként nem akadályozzák, hanem elősegítik a Krisztussal való találkozást mindazok számára, akik hozzátok fordulnak. Igen, Neki növekednie kell, nekünk pedig csökkennünk, hogy az Ő Szíve szerinti pásztorok lehessünk.”
Vissza a belső emberhez: a szív utunk motorja
A katekézis során a központi téma a szív volt, ami „utunk motorja”, ahogyan a Szentatya fogalmazott. A szív a személy központja, ahol vágyak és érzések vannak, s ahol sebeket is találhatunk, amiket gyógyítani és ápolni kell. E sebek viszont az Úr kezében áldásokká válhatnak, mert képessé tesznek arra, hogy nagyobb együttérzéssel tudjunk jelen lenni a szenvedők mellett.
A szeminaristák képzésében a komoly teológiai tanulmányok mellett, jelen kell lennie az emberi képzésnek is, ami visszavezeti a szeminaristákat a szív legmélyére, hogy érzelmileg és kapcsolati szinten is érett és boldog emberekként szolgálhassanak. Ezért a szemináriumoknak a szeretet iskoláivá kell válniuk.
Ugyanakkor mindez végső soron elősegíti a Krisztushoz való hasonlóságot, és képessé tesz az evangélium hirdetésére:
„Ahogy Krisztus emberi szívvel szeretett, ti is arra vagytok hivatva, hogy Krisztus szívével szeressetek! De ahhoz, hogy megtanuljátok ezt a művészetet, munkálkodnotok kell a saját belső világotokon, ahol Isten hallatja hangját, és ahonnan a legmélyebb döntések születnek; ez ugyanakkor a feszültségek és küzdelmek helye is (vö. Mk 7,14-23), melyet át kell alakítani, hogy egész emberségetek az evangélium illatát árasztja.”
A belső ember a Szentháromság tükre
A belső énünkhöz, a szívünkhöz való visszatérés amiatt is fontos, mert – amint azt Szent Ágoston is tanítja – a belső emberben jelen lévő értelem, akarat és emlékezet hármasa visszatükrözi a Szentháromságot:
„Jól jegyezzétek meg Szent Ágoston felhívását, hogy térjünk vissza a szívünkhöz, mert ott találjuk meg Isten nyomait […] Belső élet nélkül a lelki élet nem lehetséges, mert Isten éppen ott, a szívünkben szól hozzánk.”
Így az önismeret, amellett hogy megszabadít a kényszertől, hogy álarcokat viseljünk, mintegy elvezet az Istenismerethez, ami fontos fogódzópont a hiteles megkülönböztetés során.
Szűz Mária, aki utat mutat
A Szentatya világosan kiemelte, hogy nem a mai világban, amit gyakorta a konfliktusok és önimádat jellemez, sok kihívás áll a fiatal kispapok előtt, már a képzés során is: a közösségi média előnyei mellett megában rejti azt a veszélyt is, hogy elsodródunk, ugyanakkor a rengeteg felszínes kapcsolat, nehezíti, hogy csendben belülre figyeljünk és rálépjünk a megkülönböztetés útjára.
Ezen az úton Mária válik társsá, aki a pásztorok hódolata után „mind emlékezetébe véste a szavakat, és szívében egyeztette (gör.: szümballein) azokat.” Mária arra hivatott, hogy megőrizze a szavakat és összerakja a részleteket, hogy felfedezze Isten Igazságát:
„Ha gondot viseltek szívetekre, a mindennapi csend, meditáció és imádság pillanatai révén, megtanulhatjátok a megkülönböztetés művészetét. […] Amikor fiatalok vagyunk, sok vágyat, álmot és ambíciót hordozunk magunkban. Szívünk gyakran tele van, és előfordul, hogy összezavarodunk. A Szűz Mária példájára viszont, belső világunknak képesnek kell lennie arra, hogy őrizzen és elmélkedjen. Képesnek kell lennünk a „szümballein”-re – ahogy Lukács evangélista írja (2,19.51) – vagyis összerakni a töredékeket. Óvakodjatok a felületességtől, és imádságban és elmélkedésben rakjátok össze életetek töredékeit, és kérdezzetek magatoktól: Mire tanít az, amit megélek? Mit mond az utam számára? Hová vezet engem az Úr?”
Végső soron pedig a Szentatya arra hívta a szeminaristákat, hogy öltsék magunkra Krisztus érzületét és szeressenek, azzal a szeretettel, ahogy Krisztus szeretett és soha ne érjék be kevesebbel:
„… soha ne játsszatok kicsire, ne elégedjetek meg kevesebbel, ne legyetek pusztán passzív befogadók, hanem lelkesedjetek a papi életért; éljétek meg a jelent, s prófétai szívvel tekintsetek a jövőre. Remélem, hogy ez a találkozás mindannyiótoknak segít elmélyíteni a személyes párbeszédet az Úrral, akitől kérhetitek, hogy egyre jobban magatokévá tehessétek az Ő szívének érzéseit. Az a Szív, amely szeretettel dobog értetek és az emberiségért.”