Szent Mária Magdolna ünnepén emlékezzünk arra, hogy Jézus csak azért "sebez meg" minket, hogy közelebb vonzzon magához.
Nagy szenvedély kell ahhoz, hogy valaki nagy bűnös legyen. Még több szenvedély, és egy nagy adag bátorság kell ahhoz, hogy valaki kiemelkedően szeretni képes személy legyen. Mária Magdolna mindkettő volt.
Az Egyház szentként tiszteli őt, hiszen engedte, hogy Isten irgalmas szeretetének ereje behatoljon sebzett szíve mélyére és átformálja azt. Olyan sok mindent tanulhatunk tőle, hogy Ferenc pápa ünnepi rangra emelte emléknapját.
Tudjuk, hogy nagy bűnösként kezdte, hiszen Szent Lukács evangéliuma szerint Jézus hét ördögöt űzött ki belőle (Lk 8,2). Nagy Szent Gergely úgy vélte, hogy ez a hét ördög a hét főbűnt jelképezi, vagyis minden elképzelhető bűnt.
Mégis, amint találkozott Krisztus gyógyító szeretetével, Mária Magdolna vitathatatlanul a világ valaha ismert legnagyobb szerelmese lett, Jézus és az Ő anyja után a második.
Nézzük csak meg Szent János evangéliumát, amely először is arról számol be, hogy Mária egyike volt azon keveseknek, akik nagypénteken a kereszt lábánál álltak. Aztán húsvét vasárnapján János elmondja, hogy „Mária ott állt a sír előtt és sírt” (Jn 20,11). A sír üresen állt, Krisztus testét nyilvánvalóan ellopták az ellenségei. Péter és János apostolok látták – és aztán zavartan és megdöbbenve mentek el.
Világos, hogy Mária Magdolna szerette Jézust, de szeretetének kifejezett bátorságát ebben a pillanatban hajlamosak vagyunk nem észrevenni. Mindannyiunknak kedves az a gondolat, hogy szenvedélyesen szeretjük Krisztust, sőt életünket adjuk érte, amiért halálával megváltott minket.
Minden lélekben megdobban valami attól a gondolattól, hogy mély kapcsolatunk legyen Istennel, még akkor is, ha oly gyakran hagyjuk, hogy a szívünk ehelyett más dolgok után kajtasson. De vajon hányan vagyunk hajlandóak szeretni Őt, amikor úgy tűnik, hogy semmit sem kapunk érte?
Mária annyira szerette Jézust, hogy akkor is ott maradt, amikor a többi apostol otthagyta az üres sírt.
Bizonyára, Jézus többi követőjéhez hasonlóan, ő is megtántorodott a sokkhatástól, amit ennyi, ilyen rövid idő alatt bekövetkezett gyász okozott neki. Mégis túlságosan szerette az Urat ahhoz, hogy elmenjen, még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy oda minden remény– még az a csekély vigasz is, hogy a holttestet tisztességesen előkészítsék a temetéshez.
Mária Magdolna azért maradt az üres sír előtt, mert Jézust önmagáért szerette, nem pedig azért, amit a kapcsolatból kapott.
Mindig is lenyűgözött – és bevallom, egy kicsit meg is ijesztett – Mária Magdolna szeretetének nyers mivolta. Engedte, hogy az Úr iránti szeretetében sebezhető legyen, és talán ezért is volt olyan kitüntetett helyen Jézus szívében. Hiszen Ő így szeret mindannyiunkat: hagyja, hogy megsebezzük, sőt megöljük Őt, attól a hihetetlen vágytól fűtve, hogy közel legyen hozzánk.
Mária nem félt ott maradni, ahol a szeretet a legjobban fájt, hiszen hajlandó volt kiszolgáltatottá válni Urával, ahogyan Ő is kiszolgáltatott volt azokban a gyötrelmes órákban, alig három nappal korábban.
Mária, aki húsvét reggelén az üres sír előtti kertben sírt, tudta, mit jelent a mindhalálig tartó szeretet. Miután megmutatta, hogy Vele marad még a halála után is, minden emberi megértést és reményt meghaladva, csak ekkor fedte fel Jézus előtte, hogy él.
Azért tiszteljük Szent Mária Magdolnát, mert arra tanít bennünket, hogy engedjük Krisztust behatolni a szívünkbe. Arra tanít minket, hogy engedjük, hogy Jézus kiűzze démonainkat, hogy aztán a nyílt sebeket betölthesse önmagával.
Szent Mária Magdolna ünnepén emlékezzünk arra, hogy Jézus csak azért "sebez meg" minket, hogy közelebb vonzzon magához. Megállhatunk és helyben maradhatunk, amikor a szeretet fáj, hiszen végső soron Jézus el fog árasztani minket, – ahogyan Mária Magdolnával is tette –feltámadás őrült örömével.