Október 26-án, vasárnap Leó pápa ünnepélyes jubileumi szentmisét mutatott be a szinodális csoportok és részvételi szervek számára. Homíliájában mindannyiunkat arra buzdított, hogy megtanuljunk Isten gyermekeiként együtt járni mint testvérek.
Testvéreim,
miközben a szinódusi csoportok és a részvételi szervek jubileumát ünnepeljük, meghívást kapunk arra, hogy szemléljük és újra felfedezzük az Egyház misztériumát, amely nem pusztán egy vallási intézmény, és nem azonosítható a hierarchiákkal és struktúráival. Az Egyház ezzel szemben – amint arra a II. Vatikáni Zsinat is emlékeztetett minket – az Isten és az emberiség közti egység látható jele, vagyis annak a tervnek a jele, hogy az Úr mindannyiunkat a testvérek egyetlen családjába gyűjtsön, és egy néppé, a szeretett gyermekek népévé tegyen minket, akiket az Ő szeretetének egyetlen ölelése köt össze.
A Szentlélek által létrehozott és megőrzött egyházi közösség misztériumára tekintve megérthetjük a szinódusi csoportok és a részvételi szervek jelentését is; ezek kifejezik, ami az Egyházban történik, ahol a kapcsolatok nem a hatalom, hanem a szeretet logikájának felelnek meg. Az első – hogy felidézzük Ferenc pápa állandó figyelmeztetését – a „világ” logikája, míg a keresztény közösségben az elsőbbség a lelki életet illeti, ami ráébreszt minket arra, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, egymás testvérei, akik arra kaptak meghívást, hogy szolgáljuk egymást.
Az Egyházban a legfőbb szabály a szeretet: senki sem arra kapott meghívást, hogy parancsoljon, hanem hogy szolgáljon; senki sem kényszerítheti rá saját elképzeléseit másokra, mindannyiunknak kölcsönösen meg kell hallgatnunk egymást; senki sincs kizárva, mindannyian részvételre vagyunk hivatottak; senki sem birtokolja a teljes igazságot, mindannyiunknak alázatosan és együtt kell keresnünk azt.
Éppen az „együtt” szó fejezi ki a felhívást az Egyházban való közösségre. Ferenc pápa erre emlékeztetett minket utolsó nagyböjti üzenetében is:
„Együtt járni, szinodálisnak lenni, ez az Egyház hivatása… A keresztények arra hivatottak, hogy együtt tegyék meg az utat, sohasem magányos utazókként. A Szentlélek arra ösztönöz minket, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy Isten és a testvérek felé haladjunk, és nem arra, hogy bezárkózzunk önmagunkba. Együtt járni azt jelenti, hogy az egység szövőivé válunk Isten gyermekeinek közös méltóságából fakadóan.” (Ferenc pápa, Üzenet a nagyböjtre, 2025. február 25.)
Együtt járni. Látszólag ezt teszi a példabeszéd két szereplője is, amit az imént az evangéliumban hallottunk. A farizeus és a vámos egyaránt felmennek a templomba imádkozni, mondhatnánk, hogy „együtt mennek fel”, vagy legalábbis egyszerre vannak a szent helyen; mégis megosztottak, és nincs közöttük semmiféle kommunikáció. Mindketten ugyanazt az utat teszik meg, de ez nem egy közös út; mindketten a templomban vannak, de míg az egyik az első helyet foglalja el, a másik megáll az utolsó helyeknél; mindketten az Atyához imádkoznak, de anélkül, hogy testvérek lennének és bármit is megosztanának egymással. Ez elsősorban a farizeus magatartásától függ. Imádsága – bár látszólag Istenhez szól – csupán egy tükör, amelyben önmagát nézi, önmagát igazolja, önmagát dicséri.
Ő „azért ment fel, hogy imádkozzon; de nem Istenhez akart imádkozni, hanem önmagát akarta dicsérni” (Szent Ágoston, 115. beszéd, 2).
Jobbnak érezte magát a másiknál, aki felett megvetéssel ítélkezett, és akit lenézett. El van telve saját énjével, és így végső soron önmaga körül forog anélkül, hogy kapcsolata lenne Istennel vagy másokkal.
Testvéreim, ez a keresztény közösségben is megtörténhet, amikor az „én” felülkerekedik a „mi”-n, olyan személyeskedéseket szülve, amik megakadályozzák a hiteles és testvéri kapcsolatokat; amikor az az igény, hogy jobbak legyünk másoknál – ahogyan a farizeus teszi a vámossal – megosztottságot teremt, és a közösséget egy ítélkező és kirekesztő hellyé változtatja; amikor valaki saját szerepére támaszkodva hatalmat gyakorol és tereket foglal.
Ehelyett a vámosra kell tekintenünk: az ő alázatosságával az Egyházban nekünk is fel kell ismernünk, hogy mindannyiunknak szükségünk van Istenre és szükségünk van egymásra, gyakorolva a kölcsönös szeretetet, a kölcsönös meghallgatást, a közös út örömét, tudva, hogy „Krisztus azoké, akik alázatosak, nem azoké, akik a nyáj fölé emelkednek”. (Római Szent Kelemen, Levél a korintusiakhoz, XVI. fej.)
A szinódusi csoportok és a részvételi szervek e közösségben élő Egyháznak a képei. És ma arra szeretnélek buzdítani titeket, hogy hallgassatok a Lélekre, növekedjetek a párbeszédben, a testvériségben és a parrésziában (a hit megvallásában), segítsetek megértenünk, hogy az Egyházban, minden nemi és szerepbeli különbségen túl, arra vagyunk hivatottak, hogy együtt járjunk Isten keresésében, felhagyva a klerikalizmussal és a hiú dicsőséggel, hogy Krisztus érzéseit öltsük magunkra; segítsetek kitágítani az egyházi teret, hogy az kollegiálissá és befogadóvá váljon.
Ez segít majd, hogy bizalommal és új lelkülettel éljük meg a feszültségeket az egység és a sokféleség, a hagyomány és az újdonság, a tekintély és a részvétel között, amik átjárják az Egyház életét, hagyva, hogy a Lélek átalakítsa azokat, nehogy ideológiai ellentétekké és káros polarizációkká váljanak. Nem arról van szó, hogy úgy oldjuk meg ezeket, hogy az egyiket leredukáljuk a másik javára, hanem arról, hogy hagyjuk, hogy a Lélek megtermékenyítse őket, hogy összehangolódjanak és a közös megkülönböztetés felé irányuljanak.
Mint szinódusi csoportok és a részvételi szervek tagjai, tudjátok ugyanis, hogy az egyházi megkülönböztetés megköveteli
„a belső szabadságot, az alázatot, az imádságot, a kölcsönös bizalmat, az újdonságra való nyitottságot és az Isten akaratára való ráhagyatkozást. Ez sohasem egy személyes vagy csoportos nézőpont érvényesítése, és nem oldódik fel az egyéni vélemények egyszerű összegzésében”.(Záródokumentum, 2024. október 26., 82. pont)
Szinodális Egyháznak lenni azt jelenti, hogy felismerjük, az igazságot nem birtokoljuk, hanem együtt keressük azt, hagyva, hogy egy nyugtalan és a Szeretetbe szerelmes szív vezessen minket.
Szeretteim, egy alázatos Egyházról kell álmodnunk és azt kell építenünk. Egy olyan Egyházról, amely nem húzza ki magát diadalmasan és önmagától felfuvalkodva, mint a farizeus, hanem lehajol, hogy megmossa az emberiség lábát; egy olyan Egyházról, amely nem ítélkezik, ahogyan a farizeus teszi a vámossal, hanem ami mindenki számára vendégszerető hellyé válik; egy olyan Egyházról, amely nem zárkózik önmagába, hanem Istenre figyel, hogy mindenkit egyaránt meghallgathasson. Kötelezzük el magunkat, egy teljesen szinodális, teljesen szolgáló, teljesen Krisztus vonzásában élő, és ezért a világ szolgálatára törekvő Egyház építésére.
Kérem Szűz Mária közbenjárását értetek, mindannyiunkért, a világban szétszóródott Egyházért Isten Szolgája, Don Tonino Bello szavaival:
„Szűz Mária, a közösség asszonya, tápláld Egyházainkban a közösség utáni vágyakozást. […] Segítsd őket a belső megosztottságok leküzdésében. Avatkozz be, amikor ölükben a viszály démona kígyózik. Oltsd el a pártoskodás tűzfészkeit. Simítsd el a kölcsönös viszálykodásokat. Csillapítsd versengéseiket. Állítsd meg őket, amikor úgy döntenek, hogy külön utakon járnak, figyelmen kívül hagyva a közös tervek felé való közeledést.” (Maria, Donna dei nostri giorni, Cinisello Balsamo 1993, 99.)
Adja meg nekünk az Úr a kegyelmet, hogy belegyökerezzünk Isten szeretetébe, hogy közösségben éljünk egymással. És hogy Egyházként az egység és a szeretet tanúi legyünk.