Ha korábban volt lehetőséged megtapasztalni a monostori elvonulással járó békét, imádkoztad a zsolozsmát (az Egyház hivatalos napi imádságát), vagy csupán rácsodáltál egy bencés iskola szellemi örökségére, akkor már kaptál némi ízelítőt az „ősi lelki forradalom” gyümölcséből.
De hol is kezdődött a nyugati szerzetesség? Szent Benedeknél, ugye?
Részben. Mint oly sok minden az Egyházban, ez is jóval régebbre nyúlik vissza.
Minden a sivatagban kezdődött
A ma is ismert szerzetesi habitusokat, gregorián énekeket vagy a kőből épült európai kolostorokat barlangok, csend és az égető egyiptomi nap előzte meg.
A szerzetesség keleten született meg a 3–4. században, amikor az olyan férfiak és nők, mint Remete Szent Antal vagy Szent Makrina, kivonultak a sivatagba. Nem azért tettek így, hogy elmeneküljenek a világ elől. Épp ellenkezőleg. Azért vonultak ki, hogy imádsággal, önmegtagadással és lelki harccal küzdjenek érte.
Ez a sivatagi mozgalom nem volt sem furcsa, sem valóságtól elrugaszkodott eszképizmus (menekülés a valóság elől). Mélyen prófétai jelentőséggel bírt. Ahogy a Római Birodalom összeomlott, ezek a lelki harcosok váltak a keresztény civilizáció új tartóoszlopaivá.
Keletről Nyugatra
De hogyan jutott el ez a „sivatagi tűz” az itáliai dombokig?
Itt lép színre Szent Benedek (kb. 480–547), aki egy előkelő családba született a hanyatló birodalom árnyékában. Rómába küldték tanulni, de kiábrándult a város erkölcsi romlottságából. Mindenről lemondott, és visszavonult egy barlangba Subiacóban, hogy egyedül böjtöljön és imádkozzon. Ismerős a történet? Benedek hallott a keleti sivatagi atyák életéről, és meg akarta élni azt a radikális Krisztus-követést, amit ők képviseltek.
A kelet lelkülete így otthonra talált nyugaton.
A magányból rend születik
De Benedek nem maradt örökre rejtve. Idővel tanítványok gyűltek köré, akiket életszentsége vonzott magához. Ami ennek eredményeképpen megszületett, az nem a keleti szerzetesség egyszerű másolata volt, hanem annak egy mélyen nyugati alapokon nyugvó, új formája.
Míg keleten a szerzetesi élet inkább spontán és személyes lelki atyaságon alapult, Benedek struktúrát, egyensúlyt és ritmust hozott. Így született meg az ora et labora, azaz az „imádkozzál és dolgozzál” rendje.
A Szent Benedek Regulája a nyugati szerzetesség alapkövévé vált, és végső soron a nyugati civilizáció egyik alappillérévé. Megszentelte a mindennapi életet, a hűségre, közösségre és engedelmességre épített miközben továbbvitte a keleti kontempláció tüzét.
Az Egyház, amely két tüdővel lélegzik
Szent Benedek élete arra emlékeztet, hogy Kelet és Nyugat nem ellenségek, hanem testvérek. Valójában olyanok, mint a két tüdő Krisztus Misztikus Testében. Ami Egyiptom sivatagaiban elindult, az Itáliában szárba szökkent. Ami magányban gyulladt lángra, az ma közösségekben tartja életben az Egyházat.
Katolikusként gyökereink egyszerre mélyek és sokfelé ágaznak. Szent Benedek életében láthatjuk, hogy a keleti bölcsesség hogyan adott szívet a nyugati hagyománynak.
Szóval legközelebb, amikor elimádkozod a zsolozsmát vagy belépsz egy bencés apátságba, jusson eszedbe: egy olyan misztériumba lépsz be, amely egykor a sivatagban, egy halk suttogással kezdődött.
És az a suttogás?
Isten hívó szava volt – egy lélekhez, akit önmagához vonzott.