Ferenc pápa a tinédzserek jubileuma, és egyben Boldog Carlo Acutis szentté avatásának közeledtével arra bátorítja a katolikus fiatalokat, hogy kövessék Carlo Acutis példáját, és törekedjenek az Eucharisztia tiszteletére.
A Szentatya arra buzdított:
„Amikor az út fáradalmai megterhelnek, térjetek vissza Jézushoz, tanuljatok meg megpihenni benne és maradjatok vele.”
Ha fiatalabb énem hallotta volna a pápa bátorítását arra vonatkozóan, hogy miképp alakítsunk ki magunkban az Eucharisztia iránt egy mélyebb tiszteletet, akkor ezt kihívásnak tekintettem volna – valami olyannak, ami nem megkönnyebbülést, hanem stresszt jelent – egy újabb ok, amiért nem voltam „elég jó” katolikus.
Emlékszem, hogy az általános iskolai osztálytársak mellett ültem a padban, amikor tanáraink elvittek minket egy szentségimádásra.
Nyugtalanul ültem, zavartan, bűntudattal és szégyenkezve a belső lelki küzdelmeim miatt. Tudtam, hogy katolikusként szeretnem kellene mindezt, mégsem tudtam megérteni, az emberek miképp találnak békét a szentségimádásban.
Számomra ez nem volt más, mint a stressz egy újabb forrása. Nem tudtam összpontosítani, vagy arra gondolni, hogy mit csináljak.
„Mit gondoljak? Mit mondjak? Kérjem, amire szükségem van? Vagy az hálátlan volna? Mondjak köszönetet? Hogyan imádkozzak?”
Kérdeztem magamtól. Csupán jól akartam csinálni.
Amikor felfedeztem Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában, teljesen megváltozott ez a hozzáállásom. Régebben azt gondoltam, hogy tökéletes, előre megírt szöveggel, célirányosan kell imádkoznom, és ha ezt nem csinálom elég határozottan vagy megfelelően, akkor az Úr nem fog meghallgatni.
De amint megértettem, hogy Ő itt van előttem, a szentségimádás lett az az idő és az a hely, amely megszabadított a vállamat nyomó folyamatos tehertől. Ő jelen van, és ismeri álmaimat, reményeimet, gondjaimat és fájdalmaimat, könyörgéseimet és hálámat.
Ebben a rettenetesen mozgalmas életben, ahol annyi időt töltök azzal, hogy megfeleljek az elvárásoknak – amikor leülök Jézus elé, szabadnak érzem magam. Nem kell teljesítenem előtte. Nem kell magyarázkodnom. Egyszerűen csak lehetek.
Egyszerűen csak annak a jelenlétében ülök, aki feltétel nélkül szeret, olyan békével tölt el, amit sehol máshol nem találok. A Szentségimádás többé nem egy kötelezettség, amit el kell szenvednem, hanem egy ajándék, amely után kutatok.
Amikor megszereztem a jogosítványomat, az első dolog a bakancslistámon az volt, hogy én magam vezessek a heti plébániai szentségimádásra. Nem azért, mert úgy éreztem, hogy muszáj, hanem mert megtehettem.
Nincsenek tervek vagy előkészületek. Egyszerűen csak oda kell ülni és időt tölteni Jézussal, s ez több mint elég.
Minden nap hálát adok Istennek, hogy most már ezen a szemüvegen keresztül láthatom az Oltáriszentséget, és folyamatosan imádkozom azokért, akiknek ez még nem adatott meg.
Látva, hogy ez tényleg mennyire megváltoztatta az életemet, megértettem, hogy Carlo miért prédikált olyan buzgón az Eucharisztiáról. Szeretném az ő és Ferenc pápa buzdítását a lehető leghangosabban visszhangozni – nem azért, hogy megszégyenítsem azokat, akik nem szeretik az Oltáriszentséget, hanem hogy emlékeztessem őket arra, hogy megérdemlik, hogy átéljék azt a szeretetet és békét, ami vele jár, mindegy, hogy épp mi történik.
Ha kimerültél abban, hogy mindent meg akarsz tenni a világért, gyere és ülj le az elé, aki már megtette.