Ma, szeptember 7-én Anyaszentegyházunk két fiatal boldog, Pier Giorgio Frassati és Carlo Acutis szentté avatását ünnepelte. Mindketten feltárták, hogy az életszentséget a hétköznapok egyszerűségében érhetjük el. Én és Te már ma, életkortól függetlenül „igennel” válaszolhatunk az Úrnak, hogy életünk egészen az övé legyen.
Az alábbiakban Leó pápa homíliájának teljes szövegét közöljük.
Kedves testvéreim!
Az első olvasmányban egy kérdést hallottunk:
„[Uram,] ki ismerhette volna akaratodat, ha nem adtad volna meg neki a bölcsességet, és nem küldted volna neki felülről a te Szentlelkedet?” (Sap 9,17)
Ez a kérdés két fiatal boldog, Pier Giorgio Frassati és Carlo Acutis szentté avatása után hangzott el, ami gondviselésszerű. A Bölcsesség könyvében ugyanis ezt a kérdést egy hozzájuk hasonló fiatalembernek, Salamon királynak tulajdonítják. Apja, Dávid halála után rájött, hogy mennyi mindent birtokol: hatalmat, gazdagságot, egészséget, fiatalságot, szépséget, királyságot. De éppen az eszközök e nagy bősége vetette fel szívében a kérdést:
„Mit tegyek, hogy semmi ne vesszen el?”
És rájött, hogy az egyedüli út, hogy választ találjon, ha Istentől kér egy még nagyobb ajándékot, a Bölcsességet, hogy megismerje az Ő terveit és hűségesen kövesse azokat. Rájött ugyanis, hogy csak ilyen módon találhatja meg minden a maga helyét az Úr nagy tervében. Igen, mert az élet legnagyobb kockázata, hogy azt Isten terveitől elszakadva elpazaroljuk.
Jézus is az evangéliumban beszél egy tervről, amit a végsőkig követni kell. Így szól:
„Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27),
valamint,
„Aki közületek nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom.” (v. 33)
Arra hív minket, hogy habozás nélkül vessük bele magunkat abba a kalandba, amit Ő kínál nekünk, s azzal az értelemmel és erővel, ami az Ő Lelkétől származik, és amit oly mértékben tudunk befogadni, amennyire sikerül levetkőznünk önmagunkat, a dolgokat és az elképzeléseket, amikhez ragaszkodunk, hogy meghallhassuk az Ő szavát.
Az évszázadok során sok fiatalnak kellett szembenéznie ezzel a választási lehetőséggel az életében. Gondoljunk csak Assisi Szent Ferencre: Salamonhoz hasonlóan ő is fiatal és gazdag volt, dicsőségre és hírnévre vágyott. Ezért indult el a háborúba, abban a reményben, hogy „lovaggá” avassák, és dicsőség borítja majd el. De Jézus megjelent neki az út mentén, és elgondolkodtatta arról, amit éppen tett. Miután magához tért, egy egyszerű kérdést intézett Istenhez:
„Uram, mit akarsz tőlem, mit tegyek?”
És onnan, immár útra kelve, egy másik történetet kezdett el írni: a csodálatos szentség történetét, amit mindannyian ismerünk, levetve magáról mindent, hogy az Urat kövesse (vö. Lk 14,33), szegényen élve, és apja aranyát, ezüstjét és drága szövetét a testvérei iránti szeretetre cserélte, különösen a leggyengébbek és a legkisebbek iránt.
És mennyi más szentet említhetnénk még! Néha nagy személyiségként ábrázoljuk őket, elfelejtve, hogy számukra minden akkor kezdődött, amikor még fiatalon „igen”-t mondtak Istennek, és teljes mértékben odaadták magukat Neki, úgy, hogy semmit sem tartottak meg önmaguknak. Szent Ágoston ezzel kapcsolatban elmeséli, hogy élete „kanyargós és kusza csomójában” egy hang legbelül azt mondta neki:
„Téged akarlak”
Így Isten új irányt, új utat, új logikát adott neki, melynek során semmi sem veszett el életéből.
Ennek fényében nézzünk ma Szent Pier Giorgio Frassatira és Szent Carlo Acutisra: egy fiatalemberre a 20. század elejéről és egy mai tinédzserre. Ők mindketten szerették Jézust és készek voltak mindent feláldozni érte.
Pier Giorgio az iskolában és az egyházi csoportokban – a Katolikus Akcióban, a Szent Vince Konferenciákban, a FUCI szervezetben, a domonkos harmad rendben – találkozott az Úrral, és tanúságot tett róla életörömével és keresztény voltával az imádságban, a barátságban, a szeretetben. Annyira, hogy amikor barátai látták, ahogy Torinó utcáit a szegényeknek szánt adományokkal teli kocsikkal járta, átkeresztelték „Frassati Impresa Trasporti”-ra (vagyis Frassati Szállítmányozási Vállalatra 😊)! Pier Giorgio élete ma is fényt jelent a laikusok spiritualitása számára. Számára a hit nem egy magánjellegű áhítat volt: az evangélium ereje és odatartozása az egyházi szervezetekhez arra ösztönözte, hogy nagylelkűen elkötelezze magát a társadalom iránt, hozzájáruljon a politikai élethez, és lelkesen szolgálja a szegényeket.
Carlo viszont családjában találkozott Jézussal, szülei, Andrea és Antonia révén – akik ma itt vannak két testvérükkel, Francescával és Michele-lel –, később pedig az iskolában, és főleg a szentségekben, amiket a plébániai közösségben ünnepeltek. Így nőtt fel, természetesen beiktatva gyermek- és fiatalkori napjaiba az imádságot, a sportot, a tanulást és a jótékonyságot.
Pier Giorgio és Carlo egyaránt egyszerű, mindenki számára elérhető eszközökkel ápolták az Isten és testvéreik iránti szeretetüket: a napi szentmisével, az imádsággal, különösen a szentségimádással. Carlo azt mondta:
„A nap előtt az ember lebarnul. Az Oltáriszentség előtt szentté válunk!”
illetve:
„A szomorúságban önmagunkra nézünk, a boldogságban viszont az Istenre irányul a tekintetünk.”
A megtérés nem más, mint hogy tekintetünket lentről felfelé emeljük, ehhez csak az szükséges, hogy tekintetünket felemeljük. Számukra a gyakori gyónás is elengedhetetlen volt. Carlo így írt:
„Az egyetlen dolog, amitől valóban félnünk kell, az a bűn”
és csodálkozott, mert – mindig az ő szavaival élve –
„az emberek annyira törődnek a testük szépségével, de nem törődnek lelkük szépségével.”
Végül mindketten nagy tisztelettel viseltettek a szentek és Szűz Mária iránt, és nagylelkűen gyakorolták a szeretetet. Pier Giorgio így fogalmazott:
„A szegények és a betegek körül olyan fényt látok, amilyen nekünk nincs.”
A jótékonyságot/szeretetet „vallásunk alapjának” nevezte, és Carlohoz hasonlóan főleg apró, gyakran rejtett gesztusokkal gyakorolta azt, megélve, amit Ferenc pápa „a szomszédban lakó szentségnek” nevezett.
Amikor a betegség megtámadta őket és elvette fiatal életüket, még ez sem állította meg vagy akadályozta őket abban, hogy szeressenek, Istennek szenteljék magukat, és áldják őt, valamint hogy imádkozzanak önmagukért és mindenkiért. Egy nap Pier Giorgio azt mondta:
„Halálom napja lesz életem legszebb napja.”
S utolsó fotóján, melyen a Val di Lanzo hegyét mássza, tekintetét a cél felé fordította, ezt írta: „Felfelé (verso l'alto)”. Carlo pedig már fiatalabb korában szerette mondogatni, hogy a Menny mindig vár ránk, és hogy a holnapot szeretni azt jelenti, hogy ma a lehető legjobbat adjuk magunkból.
Kedves testvéreim, Szent Pier Giorgio Frassati és Carlo Acutis mindannyiunkat, főként a fiatalokat arra hívnak, hogy ne pazaroljuk el az életünket, hanem irányítsuk azt a magasba, és tegyük azt egy remekművé. Szavaikkal bátorítanak minket:
„Nem én, hanem Isten”
– mondta Carlo. Pier Giorgio pedig így fogalmazott: „Ha minden cselekedeted középpontjában Isten áll, akkor eljutsz a végsőkig”. Ez szentségük egyszerű, de győzedelmes receptje. Ez az a tanúságtétel , amit követnünk kell, hogy teljes egészében élvezhessük az életet, és találkozhassunk az Úrral a mennyei ünnepen.