Ma sokan úgy gondolják, hogy az eljegyzés „idejét” ki kell várni: karrier, stabilitás, évek hosszú sora után jöhet csak a következő lépés. De mi történik akkor, ha egy pár nem ezt az utat követi? Ha nem a társadalmi elvárások, hanem a közös beszélgetések, az őszinteség és az Istennel megélt kapcsolat vezeti őket?
Gergő és Anna története egy ilyen út. Másfél év után jegyezték el egymást – nem hirtelen döntésből, hanem egy folyamat eredményeként, amelyet mély beszélgetések, közös ima és egy meghatározó lelkigyakorlat formált.
Szerintetek mennyire van társadalmi nyomás főleg a férfiak felé, hogy nektek kell érezni, hogy mikor jön el a pillanat az eljegyzésre?
Gergő: Nem éreztem nyomást, Annával sokszor beszéltünk erről, a lelkigyakorlat pedig megerősített, hogy ezt kell csinálni. Társadalmilag szerintem nincs nagy nyomás a rajtunk, mivel a társadalom szem elől tévesztette a házasság igazi lényegét.
Inkább, akkor lehet nyomás, amikor 10 évig vaciláltok egy se veled se nélküled kapcsolatban. A másik hogy a világban a házasságkötést inkább jogilag kezelik mint szentségként. Keresztény körökben hála Istennek ez nem így van.
Ti másfél év után jegyeztétek el egymást, Gergő benned korábban is megfogalmazódott már, hogy Annát feleségül szeretnéd venni?
Gergő: Mikor összejöttünk sokat beszélgettünk már arról, hogy ki mit gondol a jövőről. Ezt nagyon fontos szerintem megosztani, mert akkor derül ki, hogy működhet-e a közös élet.
Nehéz lett volna úgy kapcsolatban lenni, ha nem tudtam volna, hogy a párom komolyan gondolja-e, vagy csak szórakozik velem. Nekünk valóban a lelkigyakorlat nagyon jól jött, mert igen, ott vált egyértelművé, hogy eljegyezzük egymást. Ilyenkor tisztázódott hogy mi, mikor fog történni.
Anna: Egyébként én abban az évben, júniusban érettségiztem, amikor augusztusban eljegyeztük egymást. Szóval előtte még nem volt reális annyira az eljegyzés, de beszéltünk korábban is erről, hogy leérettségizek, aztán eljegyezzük egymást, aztán utána összeházasodunk.
Egyébként szerintem az sem gáz, sőt előny, hogyha beszélgettek róla, hogy majd el fogjátok jegyzeni egymást. Miért ne lehetne szimplán megbeszélni, hogy milyen lánykérést, eljegyzést képzeltek el, vagy akár közösen lemérni a gyűrűt?
Hogy történt akkor a lánykérés?
Anna: Egy lelkigyakorlaton voltunk, ami részben erről a témáról is szólt, de nem csak erről, a fiatalokról meg főleg egyébként az imádságról. Ez Mijo Baradának a fiataloknak szóló lelkigyakorlata volt.
Délután ötig-hatig tartott a lelkigyakorlat minden nap, utána mi, hattól tízig beszélgettünk azokról a témákról, amiket aznap hallottunk.Kedden is hasonlóan történt, egyébként augusztus 20.-a volt.A koliszobában voltunk úgy beszélgettünk, és valahogy beleszőttük a beszélgetésbe, szépen megegyeztünk, hogy mindketten ezt akarjuk. Utána persze hivatalosan is feltette a kérdést, amit egy gyors igen követett.
Gergő: Szépen alakult ez, de volt egy előzménye is. Előző este kellett írni egy levelet Jézusnak. Megadták, hogy miről írjunk és külön volt ilyen rész, hogy a jövendőbelinkért is kellett imádkozni. Megbeszéltük utólag, még a kérdés előtt, hogy egymást írtuk, név szerint. Rájöttünk arra, hogy másfél, lassan két éve járunk. Én dolgozok, Anna még tanul, igazából várhatunk még 4 évet, de nem feltétlenül szükséges. Minek várjunk külön, hogyha építhetjük közösen az életünket és élhetünk egy szentségnek a megtartó erejében.
Hogyan fogadta a család a hírt, hogy ilyen fiatalon összeházasodtok?
Gergő: Amikor hazaértünk a lelkigyakorlatról, akkor persze kikérdeztek minket, először egyik helyen majd a másikon. Náluk kezdtünk szépen elmeséltük a hetet, majd mondtam, hogy hát kedd este megkértem Anna kezét és igent mondott.Erre egy darab örömteli gratulálunk után egy nagyobb szünet következett, nagyon megleptük őket.
Anna: Persze nagyon örültek neki, és aztán egyből beszállt mindenki az esküvőszervezésbe.
Gergő: Majd később nálunk is lezajlott hasonlóan bejelentettük, hogy megkértem Anna kezét. A család felugrott örömében és mindenki nagyon örült.
Azt le kell szögezni hogy a kettőnk családja nagyon különbözik, korosztályban és temperamentumban is. De mind a két család nagyon örült.
Hogyan alakult ezután a közös imaidőtök? Volt benne valami változás?
Anna: Nagy hangsúlyt fektettünk egyébként a házasságra való felkészülésre. A Családok Jézusban Közösség jegyeskísérésére jártunk, nagyon sok témáról beszélgettünk ketten és egy házaspárral közösen is átbeszéltünk mindet.
Amikor ilyen beszélgetéseket kezdtünk, akkor is mindig imádkoztunk és egyre inkább elkezdte átszőni a mindennapjainkat az ima. Ráadásul a jegyességünk januárjában elkezdtük az exodus és a fiat lelkigyakorlatot, ezzel még erősebb és több lett az az idő, amit imádságban együtt töltöttünk.
Gergő: Reggeli felajánlást, és az esti exameneket közösen végeztük. Volt, hogy telefonon keresztül értük el egymást, de egyfajta rendszeresség alakult ki. Máshol aludtunk, de az ima közös volt. Ha elbúcsúztunk, akkor egymás homlokára kiskeresztet rajzoltunk, megáldottuk egymást. Érdekes volt azt megtapasztalni hogy a két család esti imáinak milyen a felépítése, és a sajátunk ebből hogyan alakult ki.