A farsangi idő
Ez egy színes időszak, tele ötletes jelmezekkel, tarka maszkokkal, édességekkel.
A farsang olasz neve: carnevale (amit magyarul karneválnak hívunk), ami a latin carnem + levare kifejezésből származik, melynek jelentése: eltávolítani a húst. Ennek az elnevezésnek a hátterében az áll, hogy a farsangi idő általában húshagyó keddig tart, amely után megkezdődik a húsvétot megelőző böjti időszak, s ez régebben a hús megvonását is jelentette.
Egyébként a magyar farsang szónak német eredete van: a német vaschang szóalakból ered, amely a Faste (‘böjt’) és (Aus)schank (‘kimérés’) tagokból áll. A kifejezés tehát eredetileg a böjt előtti italok kimérését jelentette, vagyis az utolsó nagy lakomákra utalt a nagyböjt kezdete előtt. (vö. Magyar etimológiai szótár)
Magának a farsangi időnek ókori, pogány eredete is van, ugyanis már az ókori Rómában különböző szertartásokat és ünnepségeket rendeztek Szaturnusz isten tiszteletére, akit gyakran ábrázolnak sarlóval, hogy búcsút mondjanak a télnek és áldást kérjenek az új mezőgazdasági ciklus kezdetén. De most a mitológia szövevényes részleteibe nem megyünk bele.
Az ünnepségek során maszkokat használtak, hogy védekezzenek a démoni erők ellen, melyek csökkenthetnék a bőséges termést. A maszkok viszont ez esetben azt a célt is szolgálták, hogy az ünnepségek során némiképp háttérbe szoruljon a társadalmi rétegek közti éles megkülönböztetés. Így a karneváli maszkok eredete a görög–római kultúrában keresendő (és itt gondolhatunk az ókori görög kultúra színházi kultúrájára is), amely később napjainkig tovább fejlődött.
Talán mindenkinek ismerős az olasz maszkok sora, melyek különböző személyiségeket jelenítenek meg, melyek közül talán a nápolyi Pulcinella a legismertebb, aki egy görbe orrú, köpenyt és fehér kalapot viselő szolga, s aki mindig lázad a felsőbb, elnyomó hatalmak ellen.
A farsangi idő és ünnepségek tehát – még ha nem is hordunk maszkot – lehetőséget adhatnak arra, hogy olyan emberek felé forduljunk, akikkel normál esetben nem kommunikálnánk, áthidalva a társadalmi különbségeket is.
Furcsa mód, ha belegondolunk, ez felhívás lehet számunkra arra is, hogy egyszerű gesztusokkal (egy köszönés, egy mosoly, ha van lehetőség, valamilyen karitatív cselekedettel) kifejezzünk figyelmünket azok iránt, akik a társadalom peremén élnek.
Házszentelés
Emellett Vízkereszt ünnepével beléptünk a házszentelések időszakába is.
A Vízkereszt ünnepe – logikus módon – szorosan összefügg a vízszentelés szertartásával. Egy pap közreműködésével ezzel a szenteltvízzel hintik meg a házakat ebben az időszakban, melyet imádság és áldás kísér.
Ilyenkor szokás, hogy felírják az ajtó félfájára az adott évszámot és a G M B betűket a következő formában: 20 + G + M + B + 25.
Sok esetben úgy magyarázzák a számok közti betűket, mint ami a Gáspár, Menyhért, Boldizsár neveket rövidítik. Nyilván, ennek is megvan a maga létjogosultsága, hiszen a házszentelések hagyományos időszaka vízkereszttel kezdődik (de persze, ha máskor szeretnétek megáldatni a házatokat, ne hezitáljatok! Az év bármely napján érvényes 😃 ).
Ugyanakkor e rövidítésnek egy sokkal mélyebb értelme van. A három betű ugyanis valószínűleg C + M + B volt eredetileg, amely egy latin áldásformula rövidítése: Christus Mansionem Benedicat ('Krisztus áldja meg e házat!'). És tulajdonképpen a C és a G betűk között elég kicsi a különbség… tehát könnyű hibázni azok másolása során.
A házszentelés viszont nem csak egy pontszerű esemény… A házszentelés jelzi számunkra, hogy az Úr Emmanuel, vagyis az Isten, aki velünk van, és köztünk él.
Ezzel a gesztussal évről évre meghívást kapunk, hogy úgy gondoljunk otthonunkra, mint ami az Úr otthona is egyben. Ha tetszik, minden család vagy közösség, amely közös fedél alatt él, meghívást kap, hogy egyre inkább a Szent Család képét öltse magára.
Természetesen ez nem könnyű… mindenhol vannak veszekedések, nehézségek, mulasztások. Ugyanakkor, ha tudatosítjuk, hogy az Úr jelen van otthonunkban, akkor is, ha valami nehézkesen működik, sokkal könnyebben nyílik majd meg szívünk, hogy a kiengesztelődés által, együtt közösen, a béke útjára lépjünk. Mert elsősorban a másik személyben ismerhetjük fel és fogadhatjuk be a megtestesült Krisztus és a nemrég született kisdedet.
Ha belegondolunk az Úr az, aki elsőként lépi át a „társadalmi”, de sokkal inkább egzisztenciális határokat: az Isten belép az ember világába, azáltal, hogy az Ige testté lett.