Október 1-jén a világ a zene szépségét ünnepli – a művészetét, amely minden kultúrát és embert összeköt, s amely különösen is képes megnyitni a szívet a transzcendens, az isteni felé. A Zene Világnapja nem csupán egy művészi esemény, hanem lehetőség arra is, hogy újra felfedezzük: a zene Isten ajándéka, amely képes segíteni bennünket az imádságban, az elmélyülésben és a közösségi együttlétben.
A zene szerepe a Szentírásban
A Biblia számos helyen beszél az éneklésről, hangszeres zenéről, s arról, hogyan használja Isten népe a zenét az Ő dicsőítésére.
„Zengjetek éneket neki, zengjetek éneket! Zengjetek éneket a mi Királyunknak, zengjetek éneket!” (Zsolt 47,7)
– olvassuk a zsoltárokban, ahol szinte minden oldalról árad az Isten iránti öröm és hála hangja.
Dávid király példája különösen is inspiráló: pásztorból lett király, de még mielőtt trónra lépett volna, lantjátékával szolgálta urát, Sault, hogy lecsillapítsa a lelkét.
„Valahányszor tehát az Isten lelke megszállta Sault, Dávid elővette lantját, játszott, s Saul megkönnyebbült, jobban lett, és a gonosz lélek eltávozott tőle.” (1Sám 16,23)
A zene tehát gyógyító erejű, s a lélek mélyére hatol. De nem csak egyéni szinten, hanem a liturgia részeként is elengedhetetlen. A szentmisében az ének nemcsak „díszítés”, hanem ima, amely egyesíti a közösség hangját és szívét. Ahogy Szent Ágoston írta:
„Aki jól énekel, kétszeresen imádkozik.”
A zene mint híd Istenhez
A zene egy olyan nyelv, amely szavak nélkül is képes megszólítani az embert. Isten gyakran csendben szól hozzánk – és ebben a csendben olykor éppen egy dallam, egy zenei motívum az, amely megérinti a lelkünket.
A mai, zajos világban a zene lehet az a kapu, amelyen keresztül visszatalálunk a belső békénkhez – és így Istenhez is. Egy jól ismert gregorián dallam, egy Taizé-ének vagy akár egy mély, kortárs keresztény dal megnyitja a lelket, és imára hív.
Tanúságtétel – A zene mint a megtérés útja
Egy fiatal felnőtt így mesélte el tapasztalatát:
„Tizenévesen távol kerültem az Egyháztól, s úgy éreztem, Isten csak egy régi mese. De egyszer, egy karácsonyi koncerten, ahol egy templomi kórus előadta a „Panis Angelicus”-t, valami megmozdult bennem. Nem tudtam megmagyarázni, de a dallam mélyen megérintett. Úgy éreztem, mintha valaki szelíden megszólított volna a szívemben. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem újra keresni Istent. Végül visszataláltam a szentségekhez, a közösséghez – és azóta a zene az imádságom része lett.”
Ez az anonim tanúságtétel rávilágít arra, hogy a zene Isten hangja is lehet – olyan módon, amely túlmutat az értelmen, és a szívhez szól. Ahogyan a Lélek is megszólal bennünk „kimondhatatlan sóhajtozásokkal” (Róm 8,26), úgy lehet a zene is a Lélek nyelve.
A zene mint közösségformáló erő
Nem véletlen, hogy a keresztény közösségekben mindig is fontos helyet kapott az éneklés. A zene egyesít – felekezetek, nemzetek, generációk között is. Egy közösen énekelt dicsőítő ének eltörli a távolságokat, s megmutatja: mindannyian Isten gyermekei vagyunk.
A mai világban, ahol sokan érzik magukat elszigetelve, a zene lehetőséget ad a közösség megtapasztalására. Egy templomi kórus, egy dicsőítő zenekar, vagy csak egy család, amely együtt énekel az asztal körül – mind-mind azt az üzenetet hordozzák:
„ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).
Ünnepeljünk hálával
A Zene Világnapján köszönetet mondhatunk Istennek ezért a csodálatos ajándékért. Hallgassunk ma figyelmesebben – akár egy zsoltárt, egy templomi kórust, vagy egy szívhez szóló dalt –, és kérjük Istent, hogy segítsen minket mindig az Ő dicsőségére használni ezt az ajándékot.
„Minden, ami lélegzik, dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsolt 150,6)