Ez az az időszak, amikor újra találkozunk rokonainkkal, akiket az év folyamán csak ritkán láttunk. Ahogy az lenni szokott, hirtelen szembe találjuk magunkat olyan rokonokkal, akik épp mivel annyira közel vannak, néha kritikát fogalmaznak meg, vagy épp meg is sérthetnek…
És egy pazar lakoma előtt találjuk magunkat megannyi különböző ember társaságában.
De… vajon arra is emlékezünk, akit ünneplünk? Emlékszünk-e arra, aki megszületett, és aki miatt asztalhoz ültünk?
Ez igenis fontos. Képzeljétek csak el, hogy elmentek egy születésnapi buliba: normál esetben minden a szülinapos körül forog: torta, kedvenc ételek, ajándékok. Karácsonykor viszont hajlamosak vagyunk épp az ünnepeltről megfeledkezni…
Lássuk csak!
A karácsonyi kulináris hagyományokkal kapcsolatban Gilbert Keith Chesterton (1874–1936) angol író kidolgozta a karácsonyi vacsora „teológiáját.”
Egy 1906-ban megjelent, „A pulyka” című cikkében a Karácsonyi ének c. műre hivatkozva így írt:
„Azt biztosan tudom, hogy a fegyverek és szenvedések családjába tartozom, és ez az, aminek mindent köszönhetek: az emberiség, ha nem lenne karácsony vagy karácsonyi vacsora, sokkal rosszabb időket élne. […] Hogy [Ebeniz] Scrooge jobbá vált azáltal, hogy egy pulykát ajándékozott, és Cratchit vidámabb lett, miután megkapta azt, ez két olyan tény, amiben éppoly biztos vagyok, mint abban, hogy két lábam van […]”
Chesterton mesterien használja a két dickensi karaktert, hogy rámutasson, az embernek hasznára válhat, ha nagylelkű tetteket hajt végre, pl., ha egy kis pulykát kínál egy másiknak, különösen egy szegény embernek.
Mindez Jézus csodálatos tanításából ered: „legyetek egyek” (Jn 17, 20-23).
Ezt Jézus az utolsó vacsorán, minden idők legjelentősebb vacsoráján mondta. Az asztal elején egymással szemben ül Szent Péter és Iskarióti Júdás. De… hogy lehetséges, hogy az, akit Krisztus arra választott ki, hogy a földi helytartója legyen, egy asztalnál ül az árulóval?
Ha belegondolunk, amikor Jézussal egy asztalhoz ülünk, ő képes egyesíteni az ellentéteket.
Valami nagyon hasonló történik velünk is, amikor egy asztalhoz ülünk, hogy megünnepeljük az Ő születését. Az idei 2024-es karácsonykor tegyük Jézust a középpontba, mert Ő köztünk van (Emmanuel), még akkor is, ha néhány makacs vendég, akivel együtt vacsorázunk, ezt nem akarja beismerni. Mert az Úr összegyűjt minket, és a sokféleségből színes egységet formál. Isten, tanítják a teológusok, egy nagy Szeretetkapcsolat, az Atya, a Fiú és a Szentlélek közti örök ölelés, ami lehetővé teszi, hogy mi is kapcsolódjunk másokhoz, s testvérekké váljunk egymás számára.
Azt hiszem, Chestertonnak végül sikerült valami másra is rávilágítania. Scrooge ugyanis tulajdonképpen annak a személynek képe, aki a szeretet szolgálatába állítja magát a másik számára, s ezáltal növekszik. Cratchit pedig befogadja a felebaráti szeretetet.
Mindketten megmutatják, hogy szükségük van egymásra, hogy összekapcsolódjanak.
Az efféle kapcsolat gyümölcsöt terem a szeretet által, ami nem más, mint mindkettőjük testi-lelki üdvössége.
Chestertonnak tehát igaza van: nem nélkülözhetjük a karácsonyi ebédet, vagy szenteste a vacsorát. Enélkül sokkal rosszabb időket élnénk. Sokkal rosszabbakat, mint a világjárvány, a háború és a sok dráma, amit átélünk. Ezen alkalmak növelik a fényt szívünk lámpásában.