A napokban hazafelé összefutottam kedves szomszédommal, Zsiga bácsival. Aggodalomra adott okot, hogy nem áradt belőle öröm és derű – ahogyan ez lenni szokott –, így bátorkodtam megkérdezni, történt-e valami baj.
Elkeseredett hangon válaszolt:
– Hát hogy ne történt volna, fiacskám… – kezdte mesélni. – Kihívtam egy kertészt ezen a szép hétfő reggelen.
Nem kértem tőle nagy dolgot: elég lett volna néhány bokrot megigazítani, lenyírni a füvet és kigazolni a rózsakertet, ami az én derekammal már nem megy olyan könnyen.
Mire délután hazaértem, nem akartam hinni a szememnek.
A tölgyfa, amit még a nagyszüleim ültettek, hűlt helye. A bokrok drasztikusan visszavágva, pedig most lennének a legszebbek.
A gyep teljesen felforgatva, sehol egy zöld fűszál. A rózsakertben alig maradt pár tő virág, az ablakban a muskátliknak pedig hűlt helye…
Tudniillik Zsiga bácsiról, hogy mindig is adott a kertjére, fontos volt neki, milyennek látják mások.
– Még nem fizettem ki a „szakembert” – folytatta kissé gúnyos hangsúllyal –, de így nem is fogom. Sőt, kártérítést kérek, nézd meg, olyan a kertem, mint egy nagy pusztaság!
Teljesen megértettem kedélyállapotának mivoltát, hiszen nagyon szereti az udvaron tölteni az idejét.
Elég visszafordíthatatlannak tűnt a helyzet; engem is elgondolkodtatott, hogy miféle szakember lehet az olyan, aki ennyire drasztikus módon végzi a munkáját… Pláne egy idős bácsinál, akinek szívügye a kertje.
Eltelt pár nap, és a kerítésnél megint összefutottunk. Bíztam benne, hogy már valamivel jobb kedve van, de még kissé félve kérdeztem meg:
– Hogy tetszik lenni Zsiga bácsi?
Nem érkezett válasz – reménykedtem benne, hogy csak a nagyothallása miatt–, majd mikor vettem egy mélyebb levegőt, hogy határozottabban szóljak, megelőzött:
– Sose jobban, fiacskám!
Visszahívtam a kertészt, és rögtön kezdtem volna a szemére vetni ezt a trehánynak tűnő munkát, de azt kérte, előbb hallgassam meg, és ha szeretnék, utána kérdezhetek.
Elmondta, hogy tudja, mennyire szerettem a nagy tölgyet. Neki is fájt a szíve, de a fa belülről teljesen elkorhadt, és egy szélviharban rádőlt volna a házra. Így hát megelőzte a bajt, sőt, ültetett a helyére két szép gyümölcsfát.
Bevallom, én is vágytam már cseresznyefára, csak nem volt hozzá hely… Most már viszont van, ráadásul nem is egy!
A bokrokra én azt hittem, így a legszebbek. Mint kiderült, egy ilyen „drasztikus” visszavágás szükséges ahhoz, hogy a jövőben úgy pompázzanak, mint még soha.
Nézőpont kérdése, de már nem is kell rá sokat várni!
A gyep szép zöld volt mikor le volt vágva, azonban a gyom is szépnek tűnik ilyenkor. Látszatra jól mutatott, de valójában csupa gaz volt az egész.
Lehet, hogy most sivár az udvar, de ha minden nap gondosan locsolom, szebb és egészségesebb pázsitom lesz, mint valaha!
A rózsakerttel is hasonló a helyzet: el volt már vadulva, és a gyorsan kinőtt hajtások elnyomták az igaziakat. A metszés után az egészséges tövek bőséges virágokat fognak hozni!
És most elmondok egy nagy titkot – folytatta Zsiga bácsi kissé szégyenlős mosollyal a bajsza alatt –, mégpedig a muskátlikról. Igaz, hogy a környék lakói mind csodálták az ablakpárkányomat, de az az igazság, hogy ezek mind művirágok voltak: az volt nekem a fontos, hogy mit gondolnak mások. A kertész ezeket mind kidobta, és valódi magokat ültetett, így hamarosan igazi muskátlikkal – és persze illattal – fog pompázni a portám.
Döbbenten hallgattam Zsiga bácsit, hogy pár napja milyen elkeseredett és kilátástalan volt a helyzete, most pedig kora ellenére szinte szaladni tudna az örömtől.
Ha pedig jobban belegondolok, a kert ez alatt a pár nap alatt látszólag semmit nem változott; csupán ő tanulta meg más szemmel – a kertész szemével – nézni a helyzetet.
Lehet, hogy idén ősszel nem az ő kertje lesz a legszebb az utcában – töprengtem magamban, miközben a kopár udvart szemléltem. Egy azonban biztos: tavasszal nem kell messzire mennem, ha egy mesebeli kertben támadna kedvem sétálni.
Zsiga bácsi történetét nézve pedig felfedezhető egy már megtörtént, hasonló jelenet: az a kétezer évvel ezelőtti reggel, mikor a fájdalom, látszólagos pusztulás, és végső reménytelenség közepette megjelent valaki a hajnali ködben.
Valaki, akiről Mária Magdolna ekkor még azt gondolta, a kertész az.