A Szentháromság titokzatos misztériuma

Sherlock Holmes, a londoni nyomozó a detektívtörténetekben egy-egy felderítendő bűntény után vizsgálódik, s okosságával és éleselméjűségével mindig sikerrel jár. Van azonban olyan rejtély, amelyek nem hasonlítanak egyik titokhoz sem: ez a Szentháromság. Ha már szóba került, képzeljük el, hogy az Arthur Conan Doyle tollából született detektív csak nyomoz és nyomoz a Szentháromság után, de soha nem sikerül kiderítenie a teljes igazságot, csak néhány villanást.

A Szentháromság tehát egy titokzatos misztérium, minél többet gondolkodunk rajta, annál inkább magával ragad bennünket. Hatalmas és lenyűgöző rejtély, egyszerre távoli és egyszerre közeli. A katolikus hit két nagy misztériumának egyike, mindennek lényegi magja.

Szent Patrik és Szent Ágoston is megkísérelt valamit megfogalmazni erről a Szentháromságról.

Egy nap Szent Ágoston a tengerparton a Szentháromság misztériumán elmélkedett, az értelem erejével próbálva megérteni azt. Ekkor felfigyelt egy gyermekre, aki egy kagylóval merte a vizet egy kézzel ásott gödörbe. A püspök megkérdezte tőle:

„Mit csinálsz?”

A kisfiú így válaszolt:

„Kimerem a tenger vizét ezzel a kagylóval.”

Szent Ágoston mosolyogva, türelmesen elmagyarázta a szándék lehetetlenségét, de a gyermek elkomolyodott, és így válaszolt:

„Előbb merem ki kagylóval a tenger vizét, mintsem te megérthetnéd a Szentháromság titkát! Lehetetlen a Szentháromságos Titkának mérhetetlenségét a te elméd kicsinységével felfogni.”

És miután ezt mondta, eltűnt. Létezik egy hasonló legenda, Caesar d’Heisterbach 13. századi írásaiban, amelyben a főszereplő egy özvegyasszony volt. A történet Szent Ágostonnak tulajdonítva 1263-as dátummal szerepel, és egy Cirillhez írt apokrif levélen alapul, amelyben Ágoston egy isteni kinyilatkoztatásra emlékezik ezekkel a szavakkal:

„Ágoston, Ágoston, mit keresel? Azt hiszed, hogy az egész tengert be tudod merni a hajódba?”

Az Írországba evangelizálni induló Patrik viszont így próbálta megmagyarázni ezt a titkot: a lóhere képét használta, hogy ezzel magyarázza: a három levél olyan, mint a három személy, s a szár, és a benne lévő nedv szimbolizálja az egy természetet és a szubsztanciát.

Jézus az evangéliumban is gyakran beszél az Atyáról – gondoljunk csak a Miatyánk imádságára, melyben egyértelműen hozzá imádkozik –, majd mennybemenetele után, pünkösdkor elküldi a Szentlelket. Itt van tehát Isten egysége és háromsága: három személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, akiknek ugyanaz az isteni szubsztanciája és természete van. Mindegyik három személyben ott van a másik is, olyannyira, hogy Jézus azt mondja:

„Aki engem lát, az látja az Atyát is.”

Az egyik személynek a másikban való állandó jelenlétét perichorésisnek nevezzük.

A Fiút és a Lelket az Örök Atya küldi mindannyiunkért, hogy a Szentháromságos Szeretet nagy titka feltáruljon az ember számára.

Maga Jézus teszi mindezt világossá, amikor a keresztségről beszél:

„Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, megtanítva őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.”

Lássuk csak:

A Szentháromságos Szeretet titokzatos tervéről, amely az Atyában van, tudjuk, hogy az Atya a Fiút azért küldte, hogy megváltsa a világot a bűntől.

A szeretet az, amely arra készteti az Atyát és a Lelket, hogy az Ige első látható küldésében megtestesítse a Fiút. A világ megmentése azt jelenti, hogy belépünk a Szentháromság Szeretetébe: belépünk a szeretet perspektívájába, Jézuséba, aki mindvégig szeretett minket. Ahol mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy mindvégig szeressünk, hogy szebbé és egyetemesebbé, vagyis katolikusabbá tegyük a világot.

Amikor szeretsz, az adott helyzetben, közösségbe lépsz.

A Szentlélek Szeretet, a másik két isteni személlyel együtt, akit mi is megkaptunk, s aki mindmáig vezet bennünket, hogy befogadjuk a kegyelmet, a szeretetet és a szentháromságos közösséget. Ezért az Atya a második látható küldésben, pünkösdkor kiárasztja, hogy mindannyian a Fiú szeretetétől átitatott személyekké váljunk, akik közösséget vállalunk felebarátunkkal és Istennel. Mert nem létezik olyan Isten iránti szeretet, amely megoszt vagy elszigetel a felebaráttól. Ez a szeretet bálványa lenne, a másoknak való odaadásként bemutatott önzés. Itt tehát a Szentlélek életünkben továbbra is fújdogál, hogy olyan hívők legyünk, akik nyitottak a másikkal való közösségre, mert a másik is Isten ajándéka, érdemein és hibáin túl, akkor is, ha nem annyira szimpatikus. A Lélek segít továbblépnünk a szeretetben, hogy megértsük, mit akar nekünk mondani a bennünk lakó Szentháromság minden alkalommal, amikor egy másik hozzánk hasonló emberrel találkozunk.

Az Úr még ezen a nagyon titokzatos ünnepen is azt kéri tőlünk, hogy hagyatkozzunk rá. Ahogyan Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet írta:

„Ó, én Háromságom, én Mindenem, én Boldogságom, végtelen Együttlét, én Végtelenségem, amelyben elveszek, Rátok bízom magam, mint zsákmányotok. Temetkezzetek belém, hogy én belétek temetkezzem, várva, hogy megérkezzek és Fényetekben szemléljem nagyságotok mélységét.”*